Postai és Távközlési Múzeumi Alapítvány Évkönyve, 2001

Ifj. Csonka János: Levelek Halden Elemérhez

Csonka János a sokszor jogosan vitatott „többletértéket”, amit a dolgozók Csonka speciális gépeivel megtermeltek, nem vonta el az üzemtől, hanem azt egyrészt fejlesztésre, másrészt a dolgozó emberek családjainak jóléte emelésére fordította. Megvalósította jó szívvel, a dolgozókkal együtt azt a szocialista elvet, hogy mindenki tehetsége szerint dolgozott, és szüksége szerint részesült a bérek feletti többletből. Ez a többlet a sokgyermekes családok esetén az amúgy is jó fizetéseket megduplázta, ha meg nem háromszorozta. A dolgos emberek megbecsülték ezt a munkahelyet, s közismert volt, hogy aki a Csonka Gépgyárba bekerült, az ott is öregedett meg. A Csonka Gépgyár gondoskodott a dolgozókról és családjukról a bölcsőtől a sírig. Erélyesen és intézményesen szállt szembe a munkáscsalád ellenségeivel: a létbizonytalansággal, a rossz lakásviszonyokkal, amelyből szabadulni nem tudtak, az örökös szegénységgel, a betegséggel, a háború okozta nyomorúsággal, az alkohollal, sőt, a nikotinnal is. Akik irigykedve rosszat akartak Csonka Jánosról mondani, azt írták, hogy azáltal, hogy meg akarja szüntetni a proletár állapotot, ki akarja fogni a szelet a munkásmozgalom vitorláiból, kispolgárokat, munkásarisztokráciát akar teremteni. És főbajuk volt, hogy Csonka János gyárában soha sztrájk vagy elége- detlenségi mozgalom nem fordult 25 év alatt elő. Voltak idők, amikor a fehéret is feketének mondták. Törpe horizontú emberek, akik szebb dicséretet nem is mondhattak volna a munkásemberből lett műhely alapítóról! Még a háború előtti időkben történt, hogy néhai Monus Illés egy ízben így nyilatkozott Csonka János műhelyéről: „Sokat emlegetik példaképpen azt a budai kis üzemet; ha csak fele igaz annak, amit róla mondanak, megemelem előtte a kalapomat. ”

Idők múltával a budai pinceműhelyből komoly munka végzésére hivatott gyár lett, de ugyanekkor - különösen a háborús ínségben és az azt követő még nehezebb megpróbáltatások idején - a Csonka Gépgyár feladatának a hozzá tartozó dolgozók létfenntartását tekintette. Amikor mindenki éhezett, a Csonkagyáriak kapták a legtöbb kalóriát Budapest összes üzeme közül. Amikor mindenki fázott, mert még a kórházakat sem fűtötték, a Csonka Gépgyár sajátmaga termelte ki a tűzifát, és szállította házhoz a dolgozóinak. Emberéleteket mentett meg a zugbörzén fekete áron vásárolt penicillinnel. Nem szociális olajcseppekről volt szó, ahogy egy „nyikhaj” a Szabad Népben írta, hanem legalább 15 ember életéről. Az úgynevezett „ hadifogságba ” hurcoltak 50%-a az első évben elpusztult. Ezt nem szabad leírni sem újságban, sem könyvben. A politikai hatalom birtokosai semmit sem tettek az okozott nyomor és keserűség megszüntetése érdekében. Csonka János Gépgyára önként fizette az elhurcolt dolgozók fizetését, egész az államosításig, és részesítette az elárvult családokat a gyári kedvezményes élelmiszerellátásban. Tragikus tényeket tudnék felsorolni, amiket elmondani tilos, mert a politika iparkodik mindent rózsaszínben feltüntetni. Mikor az elhurcoltak helyett olyanokat állítottunk munkába, akik a rákos korszak üldözöttéi voltak, sokszor csak a nevük miatt, mint Zavadovszki Fedor

híven ifj. Csonka János vezetett kiváló műszaki tudása mellett igen jelentős szociális és emberbaráti érzékkel. Az állandó fejlődésnek köszönhetően 1941-ben a családi ház alagsorából az akkor már Csonka János Gépgyár Rt. a Fehérvári úti új gyárépületbe költözött, amelyet a további növekedés miatt állandóan bővíteni kellett. Ebben az épületben tanoncaik részére ipariskolát és intemátust létesítettek, ahol számos kitűnő szakembert képeztek.

109