Postai és Távközlési Múzeumi Alapítvány Évkönyve, 1998
Kovács Gergelyné: Baross Gábor történelmi emlékezete
A közszolgálat egyenlő az igazság és a közjó szolgálatával. Erről Baross Gábor 1891. november 8-án a Pozsony-Porpác-Szombathely szárnyvonal megnyitásán, hat hónappal halála előtt mondta, hogy „... hangsúlyozni akarom, hogy aki a közélet terén kötelességét teljesíti, nagyobb vagy kisebb erővel, de mindig jószándékkal és hazafisággal, az elismerésre és hálára számot tartani jogosítva nincs A történelmi emlékezet azonban más kategória, nem az elismerés és a hála kategóriája, hanem minden nemzedékre kiterjedő kötelesség. Gyurkovics államtitkár úr, akárcsak én, már annak is örülne, ha néha-néha csupán szóval is tisztelnénk a hazánkat. Addig azonban, amíg az Országház pompás épülete előtt bukott forradalmak emigrációban elhunyt vezetői - II. Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos és Károlyi Mihály - állnak, akik közül az áldozatokat csak II. Rákóczi Ferenc követte meg, nos addig nem változik a közgondolkodás a kívánatos irányba. Baross Gábor emlékezetének élesztése azonban hitet ad arra, hogy reménységgel köszönthessük az új évezred első évszázadát. Örülök, hogy holnap másfél száz településen emlékeznek rá, a bélyeg- és telefonkártya-ábrázolásokon gyakorlatilag az egész nemzethez elér. A múlt csak példa legyen most... Tegnap Kolozsvárott különös élményben volt részem. Délelőtt 10 óra tájban újabb és újabb kiránduló falusi kisiskolás csoportok jöttek a Szent Mihály templomhoz, Mátyás király impozáns lovas szobrához. A kísérő tanítónők, szülők hosszan és láthatóan a gyerekek érdeklődését teljesen lekötve meséltek az igazságos Mátyás király cselekedeteiről, sikeres királyságáról. Öröm volt látni a kisgyermekarcokra kiülő büszke örömöt. Egy óra múltán a Házsongárdi temető csendjében, Koós Károly snjánál újra visszaidéztem magamban ezt az élményt. Arra gondoltam, hogy milyen más lett volna a magyarság 20. századi történelme, ha a neogótikus Országházba igyekvő politikusok a legnagyobb magyar, Széchenyi István; a haza bölcse, Deák Ferenc és a vasminiszter Baross Gábor ércalakjainak „szorításába” léphetnének be a kapun. Ha így lenne, akkor Baross Gábor történelmi emlékezetét nem a nagy évfordulók kötelességtudata, hanem a mindennapi hazafiság őrizné. Reménykedjünk, hogy az ifjabb nemzedékek - példaképeket keresve - rátalálnak majd történelmünk munkás és sikeres személyiségeire. Rajfay Dávid: Baross Gábor (dicséret) 95
