Postai és Távközlési Múzeumi Alapítvány Évkönyve, 1996
Pataki Klára: Bellissimo museo, splendido cicerone
Tudjuk-e, kik ők, honnan és hogyan tértek be hozzánk? Beleéljük-e magunkat helyzetükbe, érdeklődésükbe? Az első kérdésre csak a múzeumok fő feladatának, emelkedettebben szólva, küldetésének ismeretében válaszolhatunk, s ez a következő: gyűjteményeinkből minél több értéket kell bemutatnunk a társadalom minél szélesebb rétegei számára. Mi másért is kellene ezeket az értékeket felkutatnunk, gyűjtenünk és feldolgoznunk, ha nem azért, hogy ezeket sokak számára hozzáférhetővé tegyük? íme, ezért jó, ha sokan látogatják múzeumainkat. A nagyobb látogatottság növeli a múzeumok ismertségét és megbecsülését, éppen így az itt munkálkodók presztízsét is. Közvetve, vagy közvetlenül pedig gyarapítja múzeumaink szellemi és anyagi forrásait is. A múzeumi dolgozókat nemcsak a vendéglátói felelősség terheli. Ismeretterjesztők vagyunk és napjainkban, amikor az információk, az új ismeretek áradata zúdul korunk emberére, felelősségünk is óriási. Ma már külön tudományágak foglalkoznak ezzel a problémával. Én most mégis a mi báró Eötvös Józsefünk több mint 120 évvel ezelőtti szavait idézem: „Semmi sem gyakorol nagyobb befolyást kedélyünkre, mint ismereteink; amint ezek terjednek, változnak kedélyi tulajdonságaink, egész népeknél szintúgy, mint egyeseknél. Úgy, hogy a mívelt s barbár népek általános jelleme között sokkal több hasonlatosságot találunk, mint különbséget a különbözőbb fajú népek közt, melyek a civilizációnak hasonló fokán állanak.” Megdöbbentő megállapítás, kivált, ha az akkori és a mai ismeretterjesztési eszközöket és hatókörüket összehasonlítjuk. Végül utolsóként, de nem utolsónak kell megemlítenem a postai, a távközlési és a műsor- szórási örökség felkutatásában, megőrzésében és közreadásában ránk háruló felelősséget. A felelősséget azért a bizalomért, amellyel alapítóink ezt a feladatot ránk bízták. E hármas felelősség bemutatása után ideje, hogy bepillantsunk a vendégkönyvekbe. Az üzenetek először is a vendégekről vallanak, de tükröt tartanak elénk is. Ez még akkor is így van, ha a vendégek egy szűkebb köre ír csak be a könyvekbe, még a megelégedettek közül is. Akiket pedig kiállításaink nem érintenek meg, vagy netán valamivel elégedetlenek, még ritkábban üzennek. Mégis örülünk az évről-évre oldalak százait megtöltő bejegyzéseknek, mert segítenek látogatóink jobb megismerésében; értékelésük, véleményük megerősít bennünket törekvéseinkben, vagy újabbakat indítanak el. Az 1996. évi vendégkönyvi bejegyzések közül nekem legjobban a címadó négyszavas olasz mondat tetszett: „Gyönyörű múzeum, ragyogó kalauzolás!” A maga nemében kis remekműnek tartom ezt a latinosán tömör, de olaszos kedéllyel és lendülettel megfogalmazott üzenetet. Jellemző az érdeklődő, a látottakkal mindenben elégedett látogatóra, s talán nem szerénytelenség, ha úgy vélem, jellemző múzeumainkra is. Most folyamodhatnék a statisztika jól bevált módszereihez, számszerűsíthetném, csoportosíthatnám több szempont szerint is a bejegyzéseket. A látogatók hány %-a írt be a vendégkönyvbe, mit mutat ezek kor, nem, hovatartozás stb. szerinti megoszlása. Úgy gondolom azonban, jobb eligazítást ad az összkép tartalmi áttekintése. Sajnos tudjuk és tapasztaljuk, hogy számos okból csökkenőben van a múzeumok látogatottsága. A verseny nagy, természetesen nemcsak a múzeumok közt, hanem általában is folyik a harc az emberek elkölthető pénzéért, szabadidejéért, ízlésének befolyásolásáért (a leikéért?!). A fogyasztói társadalom e fárasztó tülekedésében azért úgy vélem, nem vagyunk reménytelen helyzetben. Igazi értékeket tudunk látogatóink elé 142
