Postai és Távközlési Múzeumi Alapítvány Évkönyve, 1996

Kovács Gergelyné: A reformkori magyar posta

Csokonai levelének 3 hónapi hevertetése a pénzlopás miatt történt, de ilyen hosszú ideig inkább a cenzúra miatt késlekednek a levelek, amely II. József és I. Ferenc uralkodása idején olyan nyilvánvaló volt, hogy mindenki tudta, s meggondolta, postára bízza-é leveleit. Erről ír Pozsonyból Kölcsey Ferenc Szemere Pálnak 1834. szeptember 7-én keltezett levelében: „... leveledet vettem, de Schédel által nem akartam választ küldeni, azért csak a tizedbeszédet az aláírt sorokat bízom rá. Postán sem örömest írok belső kömyűlmé- nyeimről, mert a leveleket elolvassák. ”

így alakul ki a reformkorban egy magánpostálkodás, amelyet a levelezések tanúsága szerint alkalmi vásárosok, fuvarozók, kereskedők, deákok, olykor vándorcigányok, pásztorok folytatnak.

Kölcsey Ferenc Szatmárcsekéről 1838 márciusában ilyen alkalmi postával küld levelet Vörös Antalnak, írván, hogy: „...postán nem örömest írok, s az alkalom ritka... ”, majd bemutatja a levélvivő ifjút: „Pap Endre nevet visel, s megyei írnok lévén, nálam lakik, ezért ha kegyed szíves leend ezúttal tudósításával meglátogatni: méltóztassék levelét egész bizodalommal kezibe adni. Igen óhajtanám tudni, mind azt Wess... pőrében legújabban mi történt, mind azt, K.

.....Lajos ügye mi helyzetben állnak?”

A levélszállításban a reformkor idején nemcsak a tarifák, a viteldíj (portó) változott, többnyire emelkedő költségekkel, de annak lerovási módjai is. 1751-1817 között fél- portós fizetés volt érvényben, amennyiben a portó felét a feladó, a másikat a címzett volt köteles fizetni. Természetesen a feladó megfizethette az egészet is, mint 1808-ban Kölcsey Ferenc tette Kazinczy Ferenchez küldött levelén. „A jó tónus ellen vétkezett kedves öcsémuram, hogy levelét frankózta, az nincsen szokásban, s megbántásnak vétethetnénk, mert vagy szegénynek, vagy csúful-fösvénynek láttatik vallani azt, akihez így mégyen a levél. Örömest fizetem én a posták taxáját, ha mégfeljebbre rúgtatja is az uralkodást. ”

1817-től a vagylagos portózást vezették be, a viteldíjat vagy a feladó vagy a címzett fizette. Mindenképpen a feladó fizette azonban a viteldíjat, ha levele külföldre szólt, vagy bár belföldre, de ajánlva, térti vénnyel küldte. Abban az esetben, ha portómentességet élvező személyhez vagy intézményhez küldötte, amelynek tényét a postatisztviselők Ex offo jelzéssel rávezették a levélre, a fél portót kellett megfizetnie. Ebben az időben kezdték bevezetni a levélszekrényeket, amint azt a tájékoztató körlevélben írták: „azon levelek számára, melyektől a taxa csak kézhez adáskor fog fizettetni, bizonyos ládák lesznek a postahivataloknál, hogy azokba minden időben be lehessen őket dobni, ameddig a hivatal nyitva áll... ” A levélgyűjtő-szekrények felállítását 1830-ban kötelezővé teszik, egy időben a levelek házhoz-kézbesítésével.

A házhoz-kézbesítés csak a helybeli levelekre vonatkozott, a környező településeken lakók, mint korábban mindenki, a postán érdeklődött érkezett-e levele. A házhoz-kézbesí- tést szívesen vállalták a postalegények, hiszen annak díjából (1-2 ezüst krajcár) ők is részesedtek. 1830-tól azonban a feladó úgyis rendelkezhetett, hogy küldeményét a postán adják ki, nem kéri házhoz szállítani. Ezzel kezdetét vette a postán maradó (poste restante) küldeménykezelés. A kézbesíthetetlen vagy a címzettől át nem vett (annak okát a címzett saját kezével és aláírásával köteles volt feljegyezni magára a levélre) leveleket három hónapig őrizték, majd visszaküldték az indító állomásra, ahol kifüggesztett hirdetményben tudósították a közönséget az átveendő levelekről (később ezek jegyzékét a hírlapok109