Postai és Távközlési Múzeumi Alapítvány Évkönyve, 1996
Kovács Gergelyné: A reformkori magyar posta
Az esküszöveg kitért a díjtételek pontos meghatározására is, amelynek megállapítása - figyelembe véve a bonyolult díjszabást, amelyet a levél súlya, tartalmának értéke, a címzett helység távolsága határozott meg - sok lehetőséget kínált akár a jóhiszemű, akár a szándékos tévedésekre. Annál is inkább, mert a postatarifákat a XIX. század elején több ízben módosítják. 1810-ben belföldön két távolságot figyelembevevő ún. zónarendszert vezettek be, melyet 1817-ben egy hétzónás rendszer váltott fel. Az indító állomásoknak ekkor teszik - amennyire lehet - kötelezővé a helynév-bélyegzők használatát, hiszen addig csak kézírással írták fel az indító hely nevét. 1842-ben visszatért a kétzónás rendszer. Az értékek és csomagok díjazását az ezüst-, bankócédula- és málhatarifák alapján számították ki. Az ezüst- és bankótarifa alapján a feladó az érték és a távolság szerint fizetett, a málhatarifa szerint a súly (a legmagasabb megengedett súly 100 font, kb. 28 kg volt) és a távolság alapján. Mindhárom tarifa esetében 10 távolsági fokozat létezett, de az így kiszámított díjtételhez ezüst- és aranyküldeményeknél az értékportóhoz még az egyszerű levél díja is hozzáadódott, bankcédula-küldeményeknél pedig a levél súlya szerinti díj is felszámításra került. Az eskü szövegében megerősíttetik a pontos számadáskészítés, s a bevételek gondos befizetése a postaprefektúrák pénztáraiba. A bevételeket általában negyedévenként fizették be. Amint a korabeli feljegyzések megőrizték, sok volt a késedelem és pontatlan befizetés. A prefektúrák ellenőrei változatos formáit tárták fel az anyagi visszaéléseknek. A postamesterek illetve adminisztrátorok, az expeditorok olykor megszöknek a pénztárban őrzött, nem jelentéktelen összegekkel, a postalegények kifosztják a rájuk bízott postanyalábot, sőt 1827-ben a temesvári prefektúra „expeditor bűnszövetkezeteí” leplez le. A Pest- Arad járat orosházi, tótkomlósi, battonyai és szentesi postahivatalainak expeditorai rendszeresen felbontották és megdézsmálták a leveleket és ajánlott küldeményeket, majd hivatalos pecsétnyomóval újra lezárták azokat, azt a látszatot keltve, mintha a felbontás hivatalos célból történt volna. A hivatalok személyzetének védelmére a helytartótanács 1820 áprilisában rendeletet ad ki, amelyben a nem kívánatos egyének, szökött katona és gonosztevő postai alkalmazásának megakadályozására közölni kell a postamesterekkel a körözött személyek leírását. Az üdvösnek tűnő rendelkezés azonban a gyakorlatban alkalmazhatatlan volt. Szó esik az esküben arról is, hogy szabad azaz portómentes levelezést a kedvezményezettek körén kívül nem enged meg. A díjtalan levélszállításra jogosult hatóságok, hivatalok jegyzékét 1810-ben és 1818-ban is kiadták. A portómentes levelezéssel visszaélő hivatalokat első ízben az elmaradt díjtétel tízszeresével, másodízben a húszszorosával büntették meg. A portómentesség csak a névjegyzékben feltüntetettek egymás közötti levelezésére vonatkozott, ha magánszemélyhez címezték levelüket, a teljes portódíjat a címzett volt köteles megfizetni, ha magánszemély küldött számukra levelet, csak a portó felét kellett vállalni. A levéltitokra és a cenzúrára vonatkozó, egymásnak ellentmondó szövegrészek jellegzetes korképet tükröznek. Egyfelől tilalom, másfelől parancs. Kifelé levéltitok, befelé cenzúra. A bécsi udvarnak mi sem tette egyszerűbbé a francia forradalom szabadelvű eszméi teijedésének meggátlását, a napóleoni háborúk kiváltotta elégedetlenségek elfojtását, a magyar függetlenségi törekvések jeles személyiségeinek szemmel tartását, mint a postai cenzúra, a veszélyes törekvések feljelentése. 105
