Postai és Távközlési Múzeumi Alapítvány Évkönyve, 1995
Kovács Gergelyné: A Békésy kiállítás története
Magyarországon a Széchenyi Alapítvány támogatta hosszú ideig munkámat - és sohasem kért tudományos beszámolót. ” „Nekem nagy nehézséget okoz, ha 5 évre előre kell kidolgoznom költségvetést kutatómunkámhoz. Azt tudom, hogy mit szeretnék elérni, de nem tudom, hogyan jutok el odáig, és arról egyáltalában nincs fogalmam, mibe fog kerülni a kutatómunka. így olyasmiket vagyok kénytelen mondani, amiket egyébként nem mondanék. Később, amikor megkapom a pénzt, rejtett módon kényszerítve érzem magam arra, hogy 3—4 évvel azelőtt tervezett olyan úton haladjak, amit ma már nem tartok helyesnek. ” 1944-1945. „Jól emlékszem arra, amikor a második világháborúban az első bombázás után az óvóhelyről feljőve romokban hevert a laboratórium. Nehéz döntések előtt álltunk, mihez kezdjünk, mit tegyünk, hogy újra lehessen kezdeni a munkát. Amint ezt a nagy akadályt leküzdöttük, az egész idegzetünk megnyugodott. Egyik bombázás követte a másikat, a pusztítás folyt tovább, minden csupa por volt, nem tudtunk olvasni, mert a szemünk égett a portól, de csináltuk tovább. Egy idő után mindenki világosan látta, hogy Magyarországot az oroszok fogják elfoglalni. Budapest ostromáról nem szeretnék beszélni. Hosszú ideig tartott, és senki sem tudta, túl fogja-e élni. Számos barátom elpusztult, laboránsom fogságba került, bizonytalannak látszott, hogy lehet-e kutató munkát folytatni. A háború után előáshattuk azt a felszerelést, amit a hallgatók és az oktatók segítségével titokban elrejtettünk. Senki sem árulta el a rejtekhelyei, így a békés viszonyok vissza- állása után az én intézetemben indult meg legkedvezőbb körülmények között a munka. Több szerszámunk volt az új eszközök készítéséhez, mint akárhány gyárnak. ” 1946-ban elnyeri a Magyar Tudományos Akadémia Marczibányi-jutalom elismerő levelét, és rendes taggá nyilvánítják (1949-ben megszüntetik tagságát, majd 1980-ban rehabilitálják). „ Sajnos az egyetemen nagyon elégedetlenek voltak az előadásaimmal, mert azok színvonala igen magas volt az oktatás ellenőrzésére kiküldött komiszár szerint. Nem kívántam a hallgatókat a fizikai tényekre tanítani, ahogy a tudomány előrehaladt, a tények száma egyre több és több lett és egyre bonyolultabbak lettek. Nem volt többé jelentősége olyan értelemben, hogy megtanulják. Főleg a kutatási módszert kívántam tanítani. Az a kérdés is felmerült, milyen idős lehet a hallgató, akit az egyetemre felvesznek. Véleményem szerint a hallgatók 40 éven felül már nem képesek elsajátítani és megtanulni a tényeket, különösen azok, akiknekfontos lenne, hogy módszereket tanuljanak meg, mert azokat még későbbi munkájukban használni tudnák. Ez volt az az összetűzés, amely végül meggyőzött arról, hogy az egyetemnek az eljövendő időszakban nincs értéke, mivel az elavult módszerekhez kívántak ragaszkodni. De a különböző laboratóriumokban bekövetkezett rombolások és az egyetemen elkövetett hibám egyre érzékenyebbé tettek. A Magyar Tudományos Akadémia esetében az volt az érzésem, hogy akadémiai székemet valaki másnak kívánják juttatni és hogy valamilyen módon el akarnak üldözni engem. A Magyar Tudományos Akadémia Budapesten nem segített kutatásaimban, ezért nem akadályozott volna meg abban, hogy távozzam, de nem tudtam a jó módszert, hogy lehet ezt megtenni. Ez a tény győzött meg arról, hogy a legjobb lenne egy évre külföldre távozni és azután újult erővel 86
