Postai és Távközlési Múzeumi Alapítvány Évkönyve, 1991
Postamúzeum - A Telefónia Múzeum története
működését. Itt a Lágymányoson 1968-ban születik meg a 8 ezres 7A2-es. Ebbe is „belerázódik". Aztán jön a crossbar... Lágymányost szerette. Nemcsak azért, mert főcsoportvezető műszerészként dolgozott, miközben megszerezte a technikusi oklevelet is, hanem mindenekelőtt azért, mert fiatalokat taníthatott. O annak idején tanoncként nagyon sokat tanult öreg mesterétől, aki nem titkolt előle semmit. Az iránta érzett hála is benne van abban a szerétéiben, amellyel ő foglalkozott és foglalkozik ma is a fiatalokkal. S a tanítványok megérezték ezt az. odaadást. Vezető beosztású emberek említik tisztelettel a nevét, hozzátéve, hogy nem csak megtanította őket a szakma rejtelmeire, de meg is szerettette a szakmát velük. - Laci bácsi, tetszik rám emlékezni? - kérdezte tőle mosolyogva az autóbusz-megállóban egy szakállas fiatalember a közelmúltban, visszaidézve a mester emlékezetébe azt a csupasz képű ifjút, aki szívesen fogadta a tudásátadás minden epizódját. 1970-ben új felfedezésbe kezdett. Egy barátja csalogatásának engedve „központos" lett a POKUH-nél. O eddig mindig a gépteremhez, a gyakorlati munkához ragaszkodott, „íróasztalt" nem akart. Ma már örül, hogy elfogadta az invitálást, s ennek révén megismerhette a főközpont, az interközponl és az országos hálózati rendszer összefüggéseit. És nem tagadja, hogy közel 40 éves szakmai múlt után is tanult sok újat. 1974 júniusában nyugdíjas lelt, de nem vonult nyugalomba. Az nem az ő világa. Élmény volt számára a bábáskodás 1976 őszén a belvárosi crossbar központ beindításánál. Vissza a gyakorlati telefonhoz! Ez az ő igazi életeid MÚLT EMLÉKEI Igen ám, de ez az új egy réginek a halálát is jelentette. A 7Al-es 1928-tól 1976-ig Budapest első automata főközpontjaként működött. Kiállta az idők próbáját, csakhogy újabb szolgáltatásra már nem lett volna képes. Át kellett hát adni a helyét az újnak, a korszerűbbnek. Ez ellen nem lehetett apelláta. De fel tudja-c fogni valaki, hogy mit jelent egy teherautón halottként, roncsként viszontlátni azt az élőlényként szeretett gépezetet, amellyel évtizedeket élt meg jóban, rosszban? Szüllő László akkor, 1977-ben, a Ráday utcában egy véletlen találkozásnál szembesülhetett ezzel a megfogalmazhatatlanul rossz érzéssel. Megsemmisül a múltnak, a szakmatörténetnek egy olyan bizonyítéka, amelynek saját léte is a haladást jelentette és a haladást szolgálta? Nem lenne igazán szerelmese a szakmájának, ha ezt a szembesülést néhány nehéz - sóhajjal feledtetni tudta volna. Amikor 1979-ben felkerült a Várba, az utolsó működő 7Al-es mellékközponti egységhez, elhatározta, hogy akcióba lép. Úgy mondták: 1985- ben leszerelik. Van tehát 6 éve, addig megpróbál tenni valamit azért, hogy az utókor számára megmentsék ennek a szép szakmának egy hiteles tanúját. Maga a hely is múzeumlétcsítés- re kínálkozott. S miért ne lehetne a telefonnak is múzeuma? Akinek elmondta az ötletét, mindenki csodálatosnak tartotta. Aztán sehol nem csináltak semmit. Illetve a Postamúzeumból néhányan kacérkodtak a gondolattal, ám sokallták a berendezést, s csak mindenből egyet akartak... Szüllő László ágált ez ellen, hiszen egy-egy darabka nem adhatja vissza igazán a valóságot. A teljes valóság kell. Nem nyugodott, és tovább talpalt, levelezett, győzködött. Sem hatásköre, sem beleszólása nem volt. „Csak" meggyőződése és hite. Hite abban, hogy egy szép és jő ügy érdekében dacolni kell a közömbösséggel. Áldja a sorsot, hogy az. összehozta Kovács Gergelynévcl, a Postamúzeum igazgatójával, aki - megértve az igazán nemes szándékot, tisztelve a szakmaszeretetet - segí34
