Postamúzeumi évkönyv, 1989

Tanulmányok - dr. Mészáros Vince: A távirdától a katedráig

Az első magyar felelős minisztérium megalakulása után a bécsi kancellária visszarendelte távirdatisztjeit Pozsonyból és a távíróállomás működését 1848. június 12-én beszüntette. Egyúttal felajánlotta a magyar kormánynak a vonal megvásárlását, 2440 forintért. Erre azonban a szabadságharc kitörése miatt már nem került sor. Szabadságharcunk bukása után, az abszolutizmus időszakában az osztrák kormányzat ismét berendezkedett hazánkban és 1850. február 15-én újból megnyitotta a távíróforgalmat Pozsonnyal.2

Az osztrák kormányzat 1849. esztendő végén folytatta a már korábban megkezdett Bécs-Zágráb és Bécs-Pest közötti távíróvonal kiépitését. Pesten a távíróállomást az akkori Károly-kaszárnya, ma Tanácsháza, Városház utcai frontjának első emeletén helyezték el, és 1850. október 1-én helyezték üzembe. Ezt követően 1853-ban Albrecht főherceg, a teljhatalmú kormányzó rendelkezésére építettek ki egy a budai várba vezető szárnyvonalat. A fotgalom növekedvén, a pesti távírdát „főállomássá” nyilvánították és 1854-ben a Károly-kaszárnyából a Régiposta utcába, s innen 1860-ban a Lloyd-épületnek a Dunára néző első emeleti termeibe költöztették.

Ennek a főállomásnak lett a gondnoka az osztrák hadseregből éppen leszereltetett Martin Lajos mérnök-főhadnagy, s ő irányította a rohamosan épülő pesti és környéki, majd később a tiszántúli távíróvonalak építésének műszaki munkáit. Ez akkoriban szoros együttműködést jelentett a vasút építőivel, hiszen a távíróvonalak évtizedeken át a vasútvonalak mellett létesültek, s azokat a vasúti üzemmel közösen használták. A távíróvonalak ugyanis párhuzamosan szolgálták a vasútüzem és forgalom bonyolításának biztonságát, valamint az állami távíróhivatalok hírtovábbítását. Még a 19. század végén is voltak települések, ahol a magántáviratokat is a vasúti állomás vette fel és továbbította.

Martin Lajos nevét, távirdai működésinek emlékét csupán a kortárs távírdái szaksajtó sematizmusai őrizték meg, s azokra is csaknem évszázadon át rakódott a feledés pora. Alig egy-két évtizedé irányult rá a technikatörténeti kutatók figyelme Martin nemzetközi jelentőségű tudományos munkásságára. Távirdai működéséről azonban eddig nem esett szó.

Reánk vár a feladat, hogy a magyar postatörténet kutatóinak érdeklődését életének, működésének erre a szakaszára irányítsuk, hogy feltárják munkásságának postatörténeti vonatkozásait. Amit tudunk róla, az bizony nagyon kevés. Kitartó és széleskörű adatgyűjtő, kutatómunka tudná csak tevékenységének erről a szektoráról eloszlatni a múlt homályát.

De lássuk addig is, ki volt Martin Lajos? Mit tudunk róla?3 Egy budai szőlősgazda és borkereskedő népes családjában a tizenkét gyermek közül hetediknek látta meg a napvilágot 1827. augusztus 30-án. A budai főgimnázium elvégzése után két éven át filozófiát tanult a pesti Pázmány Péter Tudományegyetemen, majd 1845-ben ugyanott, földünk első egyetemi szintű mérnökképző intézetének, az Institutum Geometricumnak (Mérnökképző Intézetnek) hallgatói közé lépett.

A mérnöki tanfolyam eredetileg három éves volt. Általában az egyetem két éves filozófiai stúdiumának elvégzése után léphetett hallgatói sorába — amennyiben a szigorú felvételi vizsgán megfelelt —, a mérnöki pályára készülő fiatal. A mérnöki szaktárgyakból letett eredményes szigorlatok és a gyakorlatban bizonyított „szigorú próba” után válthatta ki a tanfolyamot végzett hallgató mérnöki oklevelét.4

A sors különös fintora, hogy az Intézet egyik legkiválóbb hallgatója — s mint pályája bizonyítja, — zseniális matematikusa, — tanulmányainak abszolválása, szigorlatainak letétele után, — sohasem juthatott hozzá mérnöki okleveléhez. Amikor ugyanis ennek lehető62