Postamúzeumi évkönyv, 1989
Tanulmányok - Heckenast Gábor: A Magyar Rádió stúdiójának története
A magnók megjelenése alapvetően megváltoztatta a külső közvetítések lehetőségét is. Sorra épül meg az Aero (1950) és az International (1951) típusú kocsikból kialakított két közvetítőkocsi, majd 1951-52-ben a három darab Csepel alvázra épített, speciális karosz- szériájú nagy közvetítőkocsi. Ezek többsége saját áramforrással is el volt látva, hiszen egyrészt sok volt még a nem villamosított kisebb község, tanya, másrészt az ország egyes területein egyenáram vagy 42 periódusú váltóáram volt található. Emellett voltak szállít - ható — nem hordozható! — berendezések is, mint pl. a híres Ballagi-féle erősítők vagy a kis Tolana magnók. A másik jellemzője az ötvenes évek elejének a vidéki stúdiók létrejötte. Igaz, megszületésüket a műsorpolitikai elképzeléseknél talán erőteljesebben motiválta a hidegháborús légkörben a tartalékstúdiók megteremtésének szándéka. Ezt bizonyítja a helyszínek kiválasztása is: Győr, Pécs, Lillafüred, Szolnok, Nyíregyháza. (Szeged akkor nem jöhetett szóba, mert túl közel volt a „revizionista Tito-Jugoszlávia” határához.) De függetlenül az ilyen vagy olyan szándékoktól, tény — és örvendetes tény — hogy 1950 és 1953 között megteremtődött a regionális rádiózás alapja. Ezekbe a stúdiókba is — amelyek közül csak a szolnoki és lillafüredi épült erre a célra, a többi régebbi épületek átalakításával létesült — a Magyar Rádió saját laboratóriumában készült keverőasztalok kerültek, s természetesen itt már eleve a decentralizált rendszer került bevezetésre. Ugyancsak az ötvenes évek elejének jellegzetessége, hogy a Magyar Rádió rákényszerül a stúdióberendezések saját gyártására. A nyugati import lehetősége a hidegháborús légkörben egyre csökkent, majd teljesen megszűnt. Hazai gyártás stúdióberendezésekből nem volt, és az akkori iparpolitika nem is támogatta egy ilyen ágazat kifejlődését. így a Magyar Rádió számára nem maradt más lehetőség, mint saját laboratóriumában kifejleszteni keverőasztalokat, stúdiómagnókat és azokat saját műhelyeiben legyártani. Az első „faasztalos” stúdiómagnók és keverők 1951 végére készültek el. Ezeket 1954-ben korszerűbb, fémvázba épült magnók (SM4/54) váltották fel. A Magyar Rádió egészen 1956-ig folytatta ezt az autark tevékenységet s ez alatt az idő alatt mintegy 120 db stúdiómagnót és kb. 40 db keverőasztalt gyártott, egyéb kisebb berendezéseket nem számítva. A változó politikai helyzet következtében már 1953 után kezdett megélénkülni az ipar érdeklődése a korszerű hangtechnikai eszközök iránt. Először a BEAG elődjével, az akkor „Audio” nevet viselő vállalattal kezdődtek tárgyalások keverőasztalok gyártásáról, majd a Mechanikai Laboratóriummal a stúdiómagnó gyártás átadásáról. Az ipar által gyártott berendezések első szállítására azonban csak 1956 után került sor. Az 50-es évek első felét furcsa ellentmondások jellemzik. A Rádió mind a stúdiókapacitást, mind a technikai felszerelést illetően jelentősen fejlődött, sőt a magnótechnika megjelenése és a decentralizált stúdiórendszer kialakulása egy új, az addigitól alapvetően eltérő rendszertechnika és technológia bevezetését kényszerítette ki, a kényszerű saját gyártás megvetette a hazai stúdiótechnikai ipar alapjait, fiatal, tehetséges mérnök- és technikusgárdával bővült a személyi állomány, akik a régi kollegákkal együtt * ennek az alkotómunkának oroszlánrészét végezték. Néhány név a teljesség igénye nélkül: Ballagi Károly, Csillag Gyula, Sófalvi Károly, Marót Zoltán, Benkő Ferenc, Horváth Gyula, Zsdánszky Kálmán, Győry Tibor, Lázár Dezső, Kiss László, Zánkay Dénes és a szerző is (a szerk. megjegyzése). Ugyanakkor ez a korszak tele volt feszültségekkel. A bizalmatlanság és a gyanakvás légköre rányomta bélyegét mindenre. Nagyhatalmú vezetők jöttek. * Tomcsányi Béla vezetése alatt 14
