Philatelia, 1923 (2/9. évfolyam, 1-8. szám)
1923-06-15 / 5. szám
4. oldal PH1LATELIA 5. szám tők nálunk a szó legteljesebb értelmében gyűjtők voltak.ídealisták, kik a bélyeget azért szerették, hogy abban a maguk gyönyörűségét találják. Emlékszem kis ifjú koromban, mikor — bélyeggyüj- teményem alapját letéve — nagybátyámtól egy borítékban 100-150 drb. bolgár bélyeget kaptam, azokkal bátyám az akkoriban ismert bélyeggyűjtők egyikéhez, Korcsmáros Ferenc bácsihoz küldött azzal, hogy ő majd megmondja, mit csináljak vele. Jámbor kérésemre gondjaiba vett s napokon át mutatta, magyarázta saját gyönyörű ó román gyűjteményét. Ifjú lelkembe mélyen bevésődött az arcáról is visszatükröző rajongó szeretet, mellyel kincseit lapozgatta. Láttam és megtudtam érteni, mit jelent az „ezt én szereztem“ „ez az enyém“ „ugye milyen szép ez az oldal“ „ez nagyon ritka". Csodálatosnak tartom, hogy annyi éven keresztül, mialatt alkalmam volt a bélyeggyűjtők külömböző társaságaival érintkezni, sokáig nem hallottam ezt a szót, hogy „eladó ?“ „mibe került?“ Nem adtunk-nem vettünk, cseréltünk csupán. És ez a légkör volt az egészséges, ebből nőttek ki azok a nagyok, kiket ma nem becsülhetünk eléggé. Dessewffy, Payer, Rédey, Biró stb. ebből a generációból valók. Mi fiatalabbak, az utódok, tartozunk követni őket, átvenni a fonalat s tovább fejleszteni munkával, szorgalommal a nagy müvet, onnan ahol ők azt reánk hagyják. Vájjon képesek vagyunk-e erre ? A világháború teljesen megváltoztatta a helyzetet. Megteltek a clubbok, uj emberek jöttek, kik az üzletet nézték s abban állott kedvtelésük, hogyan mentsék meg pénzüket a lebélyegzés, devalválás stb. elöl. Ma mindenki, még a legamatőrebb gyűjtő is ad és vesz, sőt — legyünk őszinték — ma már csak adás vétel utján lehet a gyűjteményt gyarapítani. „Sokkal jobban jövök ki, ha feleslegemet eladom és megveszem azt, amire nekem szükségem van“ ez ma a jelszó. Ügyes kereskedők a legelképzelhetetlenebb anyagot is felhajszolják. Soha annyi hibás nyomás, fogazás, szin, papír változat nem volt, mint ameny- nyit ma utón, útfélén kínálnak. Ma nem kell az igazi gyűjtőnek keresni, böngészni, mi is lehetséges ebben a kiadványban és előfordul e az, mert ha pénze van, mindent megkap készen, kínálják neki. Tessék elképzelni, hogy állnánk ma az első négy kiadvány anyagának ismeretével, ha abban az időben is oly sok „gyűjtő“ és kereskedő lett volna, mint ma ? Régen készen lennénk az anyag teljes ismeretével. Ebben a tekintetben tehát előnyösebb a helyzet. Mégis mit tapasztalunk. Mig ezelőtt kevesen, csöndben böngészték s egész életüket, minden szabad idejüket a kutatásnak szentelték, ma az élet forgatagában erre senkinek sincsen ideje, még annak sem, kinek üzlete révén ez a hivatása lenne, mert „nem fizetődik ki“. Nincs egy-két embert kivéve senki sem, ki a bélyegszakmával tudományosan foglalkoznék. Az egyesületek ezelőtt mégis találtak néha-néha egy- egy előadót, ki időszakonként előadta kutatásainak eredményét, mely fölött azután megindult a vita. Tisztultak a gondolatok s boldogan mehetett haza az a tudós, kinek felfedezését mások a saját megfigyeléseikkel igazolták. Emlékezzünk csak Szécsy Artúrra, ki a magyar bélyegeken a vés- nöki jelet megtatálta. Rögtön közzé is tette felfedezését s hogyan buzdították clubtársai a további munkára, mig másokból az irigység beszélt. Szeretném, ha ma is lennének ilyen lelkes munkások és
