Petőfi tanulmányok / 328-as doboz

azon hógomolyához, melyet az első hó leesésekor a gyermekek szoktak hengergetni s mentői tovább hengergetik annál nagyobbra nő.

De hogy a Bader fennirt állításai valószínűség legkisebb jellegével sem bírnak, az a Haller gróf úrnak a «Marosvidék» czimű heti közlöny nagyérdemű szerkesztőségéhez intézett levele ezen soraiból kiviláglik: «Bader 1849 julius 31-én a csatában elvérzett honvédek temetésére augusztus i-én kirendeltetvén, meszet hordott a sírgödrökhöz».

A tisztelt sorok szerint tehát Bader augusztus elsején a sírgödrökhöz meszet hordott, ö pedig julius 31-én Petőfit élve mész nélkül látta behantoltatni.

De menjünk tovább a mesék országában, a fennebb tisztelt heti közlöny 57-ik számú mellékletében Petőfit midőn a sírba dobták, még ezt is mondotta: «Én Petőfi vagyok, s a 19 halott 23-ra szaporodott, s egy muszka egy csik-szt.-miklósi honvédet is előbb mellbe ütve, elevenen dobta a sírba, s ki tudná megmondani hogy hová növi ki magát ez a mese ?

Támaszkodjunk a józan ész sugallatára s törvényeire, igy szólt H—R úr, aztán ezen kérdést vetette föl, miért is vitték volna Petőfit a Segesvár és Fejéregyháza közti csatatéren ásott sírba, miért történt volna vele ezen kivételes esett, midőn ott is volt egy sírgödör ásva.

A józan ész törvényei nem azt sugalják, hogy a vitás kérdéseket saját édes énünk nézete szerint a mesék alapján oldjuk meg, hanem azt parancsolják, hogy az ily kérdéseknél ezen elvet tartsuk tiszteletben: audiatur et alter apars; én tehát ezen elv nevében kérem a tisztelt H—R. urat méltóztassék a «Magyar Salon» 1885-iki októberi füzetében ezen czim alatt «Hol nyugszik Petőfi», albisi Barthos Zsigmond barátomnak részletes elbeszélését elolvasni, s ha ebből sem győződnék meg arról, hogy gr. Haller úrral együtt csak szerecsent mosnak, azon esetben kérem a most is élő s a segesvári csatában 15 sebet kapott volt százados Müller urat, ki jelenleg élesdi királyi járásbíró, azon körülmény iránt megkérdeni, hogy a segesvári csata után látott-e vagy egy honvédet elevenen eltemettetni ?

Nem temettek ottan el senkit elevenen ezt, én többektől hallottam, de nevezetesen egy baroti születésű s kérdéses csatában 12 szúrás és egy lövés általi sebet kapott Bodosi Imre vadászbajtársamtól, ki a k.-vásárhelyi királyi törvényszék polgári osztályánál irattári teendőket végzett, ez a barátom midőn egy vasárnap délután szeszgyáros Nagy Ferencz úr

malmánál fürjekre vadásztunk, a segesvári csata után történteket következőleg beszélte el :

«A csata napján délután minket a muszka gyalogosok, kik nem voltak oly dühösök mint a lovasok, kiválogattak a halottak közül és egy learatott föld kalangyái közé leraktak s ottan kioldozott kévékkel sebeinket a nap heve és legyek ellen betakargatták, mert az igazat megvallva felsőinktől megfosztottak volt s csak. nem mezítelen hagytak, ily helyzetben hevertünk vagy két éjjel és egy nap, ezalatt az idő alatt a fejéregyházi vallásos oláh nők, nem csak vízzel, hanem tejjel és máiéval tartogattak, hogy az isten áldja meg őket!

Másnap, azaz augusztus 2-án reggel, azután hogy a halottakat szemünk láttára eltemették,, minket szekerekre raktak és Segesváron a ménlovas istállóba szalmára helyeztettek, de itt sem sokáig voltunk, mert harmadnap múlva szekerek érkeztek s egy magyarul tudó szász igy szóllott hozzánk: «a ki menni tud üljön fel a szekérre einz, zváj»,a kik menni nem tudnak azokat felrakjuk»; midőn engemet egy magyarul tudó hordár a szekérre segített, azt kérdeztem tőle, hogy miért visznek el innen, mire azt súgta, «hogy Bem megint maga elibe vette a muszkákat s hajtja kifelé Erdélyből őket s ez az oka, hogy magukat most tisztességesebb helyre szállítjuk», ezen istállóban hallottam volt, hogy a nehéz sebesült bajtársaim emlegették, hogy szegény Petőfit is a kettős sírba temették el.»

Ezen elbeszélés szerint a temetés nem 31-én s nem augusztus i-én történt, a mint ezt gróf Haller József úrral együtt H—R. úr állítja, s meszet sem említ Bodosi Imre va- dászbajtársam, s nem is alkalmaztak a hadjáratunknál sehol meszet, a mész használata később jött divatba, 1851-ben midőn Kovács, kapitány Váradi Jóskát szepsi-szent-györgyi határon az őrkő alatt felakasztatta, hallottam azoktól, a ki ezen szomorú eseményen jelen voltak, hogy a Váradi hullájára egy szekér meszet is öntöttek, de hogy igaz volt-e? arról már nem felelek, mert nem láttam.

Végezetre a fennebb említett elv nevében tisztelt H—R. urat két dologra kérem. Méltóztassék mint volt Mátyáshuszár-tiszt, nevével kirukkolni, mert ezt a mese tárgya megérdemli, másfelől pedig azt a józan ész is sugalja, hogy a jelen ügynél ne titkoljuk el a nevünket, mert ennél az ügynél nemcsak az kérdés, hogy mit mondunk, hanem az is, hogy ki mondotta azt ? hogy a kik még élünk Mátyáshuszárokul, tudhassuk, kivel van dolgunk.

A második kérésem ez : kérjük fel volt százados jelenleg pedig nagyváradi királyi