Petőfi gyüjtemény - C sorozat / 16-os doboz

Megtréfált sokszor engem a sors ;

Tartám elé a kalapot,

Hogy szerencsét-osztó kezéből Valamit majd én is kapok.

S ha kinyitá kezét, biz’ abból Én egy fikarcznyi jót se nyertem,

De kalapom felcsapva vígan,

Odább ballagtam és nevettem.

Ez a hang Petőfi után csaknem utánzásnak tetszik és mégsem az. Petőfi hatása alatt áll ugyan, de mi tartózkodunk ott, hol önállóság jelét látjuk, utánzásnak venni a rokonérzést.

A »Volt tanítómhoz« irt versében van egy szakasz, melyre már határozottan rásütjük a plágiumot:

»Ne dicsekedjél! engem meg szeret Sok víg czimbora, jó kedvű diák,

S ökröm, szamaram nékem is van ám,

Hallottad is szavuk : a kritikát.«

Szabó Endrének nincs joga igy bánni a kritikusokkal, kikről Petőfi azért beszélhetett oly souve- rain megvetéssel, mert először tüneménye volt már akkor a magyar irodalomnak, s mert — secundo — az akkori bírálók egy némelyike csakugyan hajmeresztő pedantériával nyúlt hatalmas költészetéhez, s az irigy butaság imitt-amott mindent letagadott róla. Szabó Endre kifakadása egyszerűen hányi-vetiség.

Ha Petőfitől sokat tanult, Berangertól még többet. Beranger az ő mestere. Annak a kedves, soha nem epés, sóba nem sötét humornak, mely a jó öreg chansonjait átlengi, egy-egy töredékét feltaláljuk nála. E nemben legsikerültebb költeménye az »Alázszolgálja nagyságos uram« czimü. Szerző bekopogtat egy hajdani barátjához, ki azóta gyorsan emelkedett a hatalmasok kegyében s irigyelt, boldog ember a világ előtt. Gúnyosan bókol a szerencsés parvenunek, azután igy végzi be látogatását:

Isten veled ! Te jobbra, balra én !

Fényes palota fogad tégedet,

Te mégysz remegni uraid elé,

Én meg vidor barátimhoz megyek.

Bocsáss, bocsáss ! szivem már úgy dagad,

Őszinteség, öröm, dal várnak ott —

Aláz’ szolgája nagyságos uram,

Biz’ én mái csak a régi maradok.

A szegény függetlenség és büszke szabadság férfias hangjának szívesen tapsolunk.