Petőfi gyüjtemény - C sorozat / 15-ös doboz
ti .ni ...........................................■ —................. TU DOMÁNY, IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Flóra 50 költeménye. Pest, Emich Gusztáv könyvnyomdája 1858. Andersen meséi. Fordította SzendreyJulia. Pest, 1858. Kiadj a Lampel Robert. V.*) Csodálatos, hogy írónőink szaporodtával, a gyerkek, ifjúság, kivált a fiatal leányok számára irt smányaink nem szaporodnak. írónőink egészen yagolják e tért, nem akarnak holmi unalmas rnante vagy pedáns anya hirébe jőni, félnek, dvesztik azon rejtélyes nimbust, mely őket an- ■rdekesekké, költőiekké teszi s melyért oly kön- kiállhatni a prózai lelkek élczeit s az epés kri- ..sok gorombaságait. A versen kivlil csak beszélyt és regényt szeretnek írni; festeni akarják az életet és szenvedélyt s leírják mindazt, mi nem épen a legjobb regényekből emlékükbe maradt. Ennyi tulajdonkép az ö egész miveltségök és költői venájok. Egyik írónőnk, ki jeles színésznő, nagy hasznát veszi szerepeinek, innen is onnan is kivág egy-egy jelenetet vagy phrasist s alkalmasint mélyen sajnálkozik, hogy nem a hálás külföldi, hanem a hálátlan magyar közönségnek ir; egy másik a hidegvette ideálismus zöldeskék színével fest be mindent, mint a hogy a pesti boltczi- mereken szokás festeni az angyalokat; a harmadik úgy cseveg, okoskodik, hogy az ember feje megfájul s mégis oda írja : folytatása következik ; a negyedik nem épen épületes dolgokat feszeget, de azért müvei nem veszélyesek, mert nem bir hitetni, elragadni; az ötödiknek megvan az ö jóakaratja, csak az a kár, hogy azt hiszi: beszélyt írni annyi, mint elbeszélni *) Lásd P. Napló idei 61, 62, 65, és 70-ik számát. valamely érdekes vagy érdektelen történetet s igy I tovább. Valóban beszélyírónöink csekély tehetséggel bir- nak, de ha nagyobb tehetségiiek volnának is , nem oly utón indulnak, hogy tőlök valami derekasabbat lehetne várni.Nem belső ösztön, kényszerű nyugtalanság fogat velők tollat, hanem szeszély, unalom, vagy hiúság, nem azért írnak, mert szivökön fekszik valami mondanivaló, hanem mert divattá vált irónősköd- ni, nem élményeikből, tapasztalataikból, jól ismert, értett, átgondolt viszonyokból merítenek, hanem holmi reminiscentiákból s igy hiányzik bennök a kellő tisztelet a költészet iránt, mely nélkül alig mehetni valamire. E mellett ugyanazon elveknek hódolnak, melyeket nem annyira elméletileg, mint gyakorlatban úgynevezett fiatal irodalmunk szokott hirdetni ; ők is azt hiszik, hogy a költészet az értelem és ész uralma alól kiszabadult phantasia és érzés játéka s a költőt nem emelkedettsége s a szép cultusa emeli a tömeg fölé, hanem hóbortja és affectatiója. E tekintetben nem oly vakmerészek ugyan, mint fiatal irodalmunk némely férfiúi, de azon genialitásban, hogy csekély irodalmi miveltséggel bírnak, jóval túl tesznek rajtok. A nő gondos növeltetés mellett is aránylag csekélyebb irodalmi miveltségbe részesülhet, mint a férfi. Külföldön e hiányt némikép pótolja azon élénk egymásrahatás, mely a társaságot és irodalmat összefűzi. A franczia salonok mindig nevezetes befolyással voltak az irodalomra. Az irók olyasmit hoztak el onnan, mi hasznukra vált s olyasmit hagytak ott, mi emelte a társaságot s nagyon jótékonyan folyt be a nők miveltségére, kik rendesen sokkal többet tanulnak társalgásból, mint könyvekből. Nálunk ez teljesen hiányzik. Salonaink, melyek alatt nem csak az aristocratia termeit értjük, csekély összeköttetésben vannak az irodalommal. Ha az irodalom vagy tudomány komolyabban jő szóba, a nők és férfiak | klilön-kiilön csoportozatot alakitnak, mert unják vagy nem értik egymást. Nőink növeltetésében az irodalmi tanulmány, mely nélkül miveit nő el nem lehet, mert irodalmi miveltséggel bírni és írónőnek lenni nem egy dolog, nem játszik jelentékeny szerepet. E tekintetben az aristocratia és a középosztály női közt a legtöbb esetben csak annyi a különbség, hogy amazok több idegen nyelvet beszélnek és kevesebbet tudnak magyarul. Tudni vagy jobban mondva beszélni nehány idegen nyelvet, nőinknél az irodalmi miveltség eszménye. Nöuevelö-intézeteinkben is ezen fáradoznak leginkább s bennök a növendék lyánka annyi irodalmi miveltséget sem szerezhet meg, mennyi csak a magyar irodalomból is könnyen megszerezhető. Az irodalmi tanulmányok e mellőzése, az Ízlés e fejletlensége okozza aztán azt, hogy nőink mind a hazai mind az idegen irodalomnak gyöngébb termékeit kedvelik leginkább. Szépirodalmi lapjaink, melyeknek épen nőink irodalmi miveltségét kellene fejleszteniök, nem hogy betöltenek hivatásukat, de megközelíteni sem akarják. A nem épen válogatott beszélyek és versek mellett semmit sem nyújtanak, mi kellemes modorban és viszonyainkhoz alkalmazva terjesztené az irodalmi miveltséget. Az eszme, az ismeret nekik tudós ezopf vagy szárazság. Bizonyára divatlaptól senki sem kíván sem szorosan volt tudományos fejtegetést, sem részletes kritikát , de igenis annyi ismeretet és Ízlést, mennyi szükséges arra, hogy közönségének nagyjában kellő irányt és tájékozást adhasson mindabban , mi körébe vág. Ez unalmas a nőknek, mondhatják divatlapjaink, csak fáradságos a szerkesztőknek , mondjuk mi. Divatlapjaink elhitették magokkal, hogy csak az üres fecsegés, a curiosutn, a saphiriaskodás az, mi a nőket mulattathatja. Valóban senki sem nézi le a nőket náloknál jobban. Híjába törnek lándzsát az iróuőség mellett, hijába magasztalják a nőnemet azért, mert férfiú akar lenni | s állítják még a mezei munkára is a férfiúval egyenlő képességűnek, hijába ferdítik el czikkeinket s fogják reánk, hogy mi a nőket neveletleneknek óhajtjuk, ők azok, kik csak kávénénikéknek tudják képzelni. Mindaz, mit az irodalomról és művészetről összebeszélnek, a leg.nindcnnapibb társalgásnak sem elég müértő vagy kellemes. Rendesen közhelyeket ismételnek, melyek egykép illenek mindenre vagy oly fogalomzavart árulnak el, mely a dolgok abczéjével sincs tisztában. Ezt tartják aztán könnyed szellemdús- ságnak, melylyel egyedül hathatni a nőkre, eredeti magyar felfogásnak, melyet nem vesztegetett meg semminemű idegen aesthetikai olvasmány. Ez utóbbi pontban teljesen igazok van. Nem olvassák a világhírű müphilosopbokat, irodalomtörténetirókat; csak nevökröl ismerik vagy egypár magyar kritikus idézetéből, s csak azért emlegetik néha, hogy plágiummal gyanúsítsák a „Pesti Naplót“ és „Budapesti szemlét.“ Nézzétek a nyegléket — mondják mindegyre — kik megrabolják a mások müveit s idegen toliakkal pá- váskodnak, azonban soha sincs kedvök állításaikat bebizonyítani, nem is tudnák, még akkor sem, ha igazok volna, mert nem ismerik azon munkákat, melyekre hivatkoznak. Nekik a tudományban az eredetiség annyi, mint nem ismerni az illető tudományt s újra kigondolni mindazt, mit mások már rég és jól kigondoltak. Fogalmok sincs azon solidaritasról, mely a keresztyén polgárosodás államait és irodalmait összefűzi, s melynek ismerete nélkül specificus nemzeti szempontokra emelkedni teljes lehetlen. A kritikától mindennap uj törvényt követelnek, mintha az aesthetika törvényei mindennap változnának s nem volnának oly örök igazságok is,melyeket a legnagyobb lángész sem törölhet el,mintha a kritikusnak más tiszte volna, mint ez igazságokat, törvényeket fejtegetni, alkalmazni s ha valamely műből újat vonhat le, megvizsgálni s vagy elvetni vagy küzdeni érte. Nekik minden