Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 47-es doboz
Kenézy Csatár. Irta Lőrinczy György. Gyermekállmaink boldog tanyáját, kisvárosunk patriarkális csöndjét lármás szenzáció verte föl: vándorszínészek érkeztek. Ez a species is kipusztult már azóta; vándorszínész nincsen többé. Még akkor, mikor érdekes különlegessége volt kivált a magyar végeknek, messzi nagy vidékeken bire-hamva se volt a vasútnak. Kocsin, íofsponton, délizsáncon, olykor hajón utaztak az emberek s véletlen szerencse kérdése volt, mennyi idő alatt vergődhetünk valahová. A vándorszínész még nem is gondolhatott ama költséges közlekedési eszközökre. A trupp férfhiépe gvalogszer- rel bandukolt a furmányos szekerek körül vagy után a mik. a színpadot és kellékeit, a szuffisákat és kortinákat, a smgó- íyukat és ligeteiket szállították s a termetes és jól megvasalt ládáikat, a miken a társaság hölgyi tagjai trónoltak. A fönséges hercegnők meglelretősen buzgón perlekedtek, hogy nyelvelést ne mondjunk és szorgalmasan rágódtak a sovány koszton, a mit innen-onnan útközben összeszedtek. Mert sűrűn megesett, hogy meg kellett ál- lapodniok és a mezővárosnak csúfolt kis nagyfáink állásaiban rögtönzött színjátékkal koled álfák össze a napi élelmet, főképpen pedig a fuvarköltséget, mert a kocsisok azzal fenyegetőztek, hogy az árokba döntik London utcáit és Júlia erkélyét, ha a fuvarbért rögtön ki nem fizetik. A művészet hitelviszonyai ezek szerint tehát nagyon siralmasak voltaik ugyanis. Mi azonban, tízéves apró alkoholisták, a kik az akkor újjászületett, vagy föltámadt nemzeti élet pezsgő szelleméből és a {Tompa keserűen szép allegóriáiból már némi magyar mámort felhörpintettünk, a világ kiváltságosait láttuk Thália csavargóiban. Rendkívüli lényeknek tartottuk őket; a nemzet napszámosainak, mártírjainak és gigásza maik, a kik az élet minden külső nyomorúságának sfoikus elszenvedését vállalták és könnyedén fittyet hánytak a benső, a lelki nábobság kedvéért, hogy a művészi rajongás lázában álmodozhatnak cs képzielt, vagy festett trónjaikon olyan királyi gőggel ülhetnek, hogy szinte megpukkadnak az éhségtől. Enniöik nem volt mit, jóllaktak illúzióval. Nagyon becses csemege a földi uralkodók étlapján. Sohase tudnám elfelejteni azt a pillanatot, mikor legelőször léptem színházba! A muzsika! A zsongó, izgatott sokaság! A várakozástól kipirult arcok és csillogó szemek! És szemközt a roppant titok, a mit a tarka kortina egyelőre eltakar. Mi van mögötte? Igen, a koriina volt a rejtelmek kárpitja. Az ismeretlen, bűvös világ aranykapuja, mely a csöngettyü varázsszavára nyílik meg, vagyis föllebben, hogy élőnkbe tárja a márkik és marsaitok, a ravasz cselszövők és olvadékony földi angyalok csábító világát. A kortina maga is szenzáció volt: tökéletes vegveskereskedés az — Olympuson. Kacagó és torz álarcok, fantasztikus hangszerek. koronák és bilwrköpenyek rendetlen szétszórtságban. Kanyargó patak lehetetlenül kék vizében fürdő, vagy lombos rekettye árnyékában lustálkodó tagbaszakadt nimfák és egyéb tündérek, büszke lovagok és grimaszoló bohócok, együtt az átlátszó fátyolba burkolózó szemérmes szüzekkel. A női alakok, persze kivétel nélkül mezítelenre vetkőzve. Máért? Csak lopva mertünk rájuk pislogni. Tízéves szemünk még megzavarodott: nem látnak-e bennünket a tanár urak? És mit szólnak ezekhez a szemérmetlen nénikhez a vasárnapi templom altig öltözött, feketefőkötős. kókbeli nagyasszonyai, a kiknek még a stoppolt pamutharisnyáit se látta soha férfiszem? Meg ártatlan kis leánypajtásaink. a kik még játék közben is húzódoznak, nehogy a kezünk megérintse fehér kis kezüket! Ha már a kortina is ilyen vakmerő, milyen lehet, a mi mögötte van! Festett keretben, elkülönítve az olimpusi raktártól, a kortina négy sarkában egy- egy arckép büszkélkedett, mindeneknek alája irva. hogy kit ábrázol. A festőművész gondos előrelátásáért nagyon hálásak voltunk. mert sohase találtuk volna ki. Az első Shakespeare, * világteremtése óta Tnindmaigbm a legnagyobb angol. A második Kisfaludy Károly, a ma- gyár színpadi múzsa kiváltságos hősszerelmese. a harmadik Rákosi Jenő. a kinek diadalmas Aesopusával a szezont megnyitották, és a negyedik... Istenem! A negyedik nagyon fenhéjázó ifjú nagyság volt, Petőfi-féle vagy franciás kecskeszakállal. máskülönben épp oly ismeretlen előttünk, mint a többi három. De alatta mindenik- nél hangzatosabb ős szittya név tündökölt: Kenézv Csatár. Az élet forgatagában a hír és a divat sok nevet felkapott és nagyrészt nyomtalanul sodort el azóta körülöttem! De az első Lear király, az első Melinda, az első Aeso- pus. az első Letoriéres vicomte alakja mellett. a festett világ legelső képeinek, illúzióinak. hatásainak rózsás ködén, az első görögtiiz színes káprázatában és a szuffi- lák mögött halkan szepegö gitár intim akkordjaiban mindig ott vibrált és ma is kisér az első kortina négy arcképe, minden vonásával és varázsával s a gyermeklélék makacs bizalmával hogy a színpadi nagyság az élet nagyságával ugvanazonos. És ma is azl hiszem, hogy ez tulajdonképpen maga az igazi művészi hit. a mi a poézis mákomyivóinak a lelkében öntudatlanul születik meg és véges-végig él. mig a filiszter-. lélek számára mindörökre rejtelem, titok, sőt ismeretlen és merőben érthetetlen érzés marad. A mi szivünk megdobban, az övék hidegen vagy gúnyosan nevet, mikor a Kenézy Csatár neve előkerül. Mi lelkendezve. izgatottan sóhajtjuk: Ah! Kenézv Csatár! Ők közömbösen, néha bosszúsan kérdezik: Ki az a?... Huszonöt esztendő múlva Nyitrára, a zo- boraljai kedves és vidám magyar városba sodoTt az élet. Vagy a hivatás, vágj* a má- kony; mit tudom én! Mikor a szép kis város főutcáján először végigsétáltam, véletlenül és váratlanul ismerős ur jött velem szembe és egyenesen nekem tartott. Sohase láttami, mégis régi jó ismerősnek láttáin. És alkalmasint ő is éppen így gondolkozhatott, mert mosolyogva állított, meg. — Kenézy Csatár vagyok. i Már a haja bizony kissé gyér volt s bajusza és hegyes kecskeszakái la deresedni kezdett, de élénken ragyogó sziemében lelkivilága úgy mosolygott, mint a tavasz, mint az ifjúság maga. Csupa derű, csupa jókedv, csupa humor. Csupa enthuziaszsta rajongás ugyanazokért a magyar álmokért, « mik engem is annyit gyötörtek, folyton hevítettek és végre is odaragadtok a Fölvidék gonoszul alá aknázott tűzfészkébe, a magyar nemzetőrök védő sáncaira. Kenézy Csatár már akkor átesett az ifjúkor áprilisi zivatarain, ősmagyar úri család költői hajtása lévén, természetes, hogy már diákkorában földhöz vágta a latin grammatikát és a logarisinus-táblát, ellenben annál me • lcgebb hűséget esküdött Csokonainak és Petőfinek. Valamelyik vándorszínész-társaság zászlója alá állott. Akkoriba még ez
