Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 47-es doboz

II Petiiül találkozott

Kaposvár, jnlius hó

, A Magyarság tudósítójától)

Obz, öreg ember tolja a kövekkel kirakott kaposvári utcán noliéz targoncáját. Könnyező szeme a targonca forgó, nyikorgó kerekén szemlélődik. Gondolkodik. Talán arról, hogy 94 éves korában és nehéz testi munkával kell megkeres- , nie mindennapi kenyerét. Dicső múlt i áll az öreg háta mögött, aki nem más, | mint Erős Ferenc, a Somogymegyóben j lakó utolsó 48-as honvéd.

— Nem nehéz a targonca, — riasztom ' fel révedezéséből.

— Dehogynem, de hát mit csináljak, élni csak kell, — felel remegő hangon.

Aztán beinvitálom egy közeli sörcsarnokba, hogy pihenjen s azalatt mondjon el valamit a régi időkből.

— öreg legény vagyok bizony már, — kezdi az öreg, — mert 1830 március 18-án születtem. Tizennyolcéves voltam akkor, mikor Pesten kikiáltották a függetlenségünket. Mindenki elment honvédnek, én is magamra vettem a díszes ruhát.

Könny szökik a szemébe. Az emlékezés fogta meg szivét.

— Még azon az őszön, úgy őszutóján, megsebesültem és Ncgyszebenbo kerültem kórházba. Ott, abban a kórházban találkoztam Petőfi Sándorral is.

Kis szünetet tart, elgondolkodik. Még az elébo tett sör után is elfelejt nyúlni. Aztán folytatja:

— Golyó ment keresztül a balkaromon, — hiszen most sem tudom azt jól mozgatni, — aztán úgy volt, hogy levágják. Az orvosok éppen erről tanácskoztak az irodában, amikor belépett Petőfi Sándor, hogy meglátogassa a betegeket. Oda- álltam clójo és azt mondtam neki: Kapitány uram, szegény legény vágyó k, senki pártfogóm sincsen, ne engedje levágatni a balkaromat.

— Légy nyugodt, édes testvérem, nem engedem, — válaszolta Petőfi és tüstént bement az orvosokhoz. '

— Nem is vették le a karomat, csak kissé béna maradt, — mondja Erős Ferenc tapogatva balkarját.

— Milyen élet-ember is volt a mi Petőfi Sándorunk, — mondja aztán. — Mindig csak azt mondta: igy édesem, úgy kedves testvérem. Ha harcba mentek. mindig előttük járt és mindig azt mondta: »Utánam, édes testvéreim, a hazáért!« Én tizenkét évig és két hónapig voltam katona, de mégis örömmel szolgáltam, hiszen a hazáról volt szó. Elhiszi, hogy akár ma is elmennék, ha elengednének. Pedig nem kapok semmi segélyt.

— Hát hogyan lehet az? — vetém közbe.

— A háború végéig kaptam, de akkor elvonták a segélyemet, mert nem akartam bemenni a 48-as honvédek meu- holyére. De nem mehettem be, meri a gyermekemről és kis unokámról kellett gondoskodnom. Do ha nem is mentem be, azért gondolhatnának rám. Vagy mondják meg, hogy nem tudnak adni, csak annyit adjanak, hogy kilcnven- négyévcs létemro no kelljen a targoncát tolni. Nem akarok henyélődui, mert tudok még dolgozni.

Egészen kifáradt a gyors beszédben az öreg Erős Ferenc. Hirtelen eszébo ' jut, hogy dolga van, kihajtja a sört, elbúcsúzik tőlem, kitippeg az utcára s felemelve targoncája fogóját, megköny- nyebbiilten tolja tovább a kövezeten.