Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 45-ös doboz

Rákóczi és Petőfi

írta Pékár Gyula

Recrudescunt!... Valahonnan nagymesszi- ről nagy szó riad, valahonnan a távolból 6zívbe nyilalló szózat zendül, halljátok-e? Méltóságos, de elszánt a szó, hangos, kardos, oiyan, mint a vér viharos tronibi tiaszó: recrudescunt vulnera ... A hang oly friss, oly fenkölt, oly ismerős, igen, az övé, a Fejedelemé: e mai napon, az ö napján, megdicsőii'l- ten ö szól hozánk az idők több száz futamat- nyii messzeségén át, ő szól s a zsarnok ellen dörgő szavában a láncát tépő magyar szabadság kiáltó szava zolkog fel a századok ködéből. Recrudescunt vulnern inclyti regni Hungáriáé ... „iimihol újra kiújulnak a dicső magyar hon vérző sebei I“ ... óh, nagy lélek, fenkölt Fejedelem, ha Te most ide látsz porban fetrengő bánatos jelenünkbe, látod-e, e hon sebei mint vérzenék ma százszorta sajgóbban, mint valaha? Te, ha labanc-járomban is, de még egy s-zent fotváni ép nagy hazát láttát, sirattál, hagytál itt, most? haza- borongó szellem-szemed most, úgy érezzük, még patakzóbb könnyel telik. Hősi nemes mártír-lélék, elmentél, száműzted magad ak- koT, itt hagytad a „van“-t, kerested a „nin- csen“-t, s most, hogy pillantásod hazatérne, még bölcsőd helyét se találtad a csonka magyar határon belül, még dicső harctereid is gaz idegenben szégyenkeznek ... Recrudescunt! azok a régi sebek soha még ily fájóan új szenvedéssel nem véreztek: úgy érezzük, az egész nagy dioső magyar múlt s benne mindenek felett fenkölt Rákóczink velünk érez, velünk szenved most, — úgy érezzük, ma. barma cl f él százados születése napján valahonnan nagy messziről, titokzatos szet- lemikörből azért néz ide ránk oly jelentkezőn, oly áthatóan. Magyarság, te gonddal, búval beteg szegény haza. érzed-e magadon a Fejedelem tekintetét? Ha senki más, mi sejtjük, egy valaiki felriad, — szinte látjuk, Petőfink szeliemaliakja felkól a segesvári csatatér holtai közüli kiegyenesedik s a ma-jthényi síkon

é'lló, felénk tekintő bús Rákóczira pillant, ö f’pgjia fel a tekintetét: a szemek tudóan, értve-értően néznek össze s ők ketten, kikben mindannyiszor a nemzet géniusza vett testet, szívet, lelket, bánatot cserélnek. S kettejük Petőfi és Rákóczi ez ölelkező hosszú tekintete: voltaképp nem más, ennyi mai nagygyűlésünk "ajitatos tárgya, szent ünnepe, hódoló kegyelete. Nagy lelkek társalgása, csak hallgassuk 6 legyen e két nagy szív össze- dobbanása az egész magyarság márciusi ma- gábaiszállása. Ám mit is mondanak? Oltt áll a síkon Majithénynafc fejedelmi bús bujdosója és Segesvár felől Petőfi a lantjába csap. Zengi, mint zengette 48-banHazánk szentje, szabadság vezére,

Sötét éjiben fényes csillagunk,

Óh Rákóczi, kinek emlékére Lángolunk és sírvafakadunk.

Számkiűztek nemzeted köréből, Számikiűzve volt még neved is,

S bedőlt sírod a század terhétől,

Mely fölötte fekszik, mint paizs.

Óh, die lelked nem veszett el,

Szállj le hozánk hősi szellemeddel.

Vedd a zászlót, vedd szellemkezedbe,

S vidd előttünk, mint hajdan vivéd,

S másvilági hangon lelkesítve,

Erősítsd meg a nemzet szívét...

Zeng a Petőfi-szó s ekhója a bennünk viharzó mult és jelen osudás komimuniója, — íme, hisz mára is igaz a Költő szava, hisz ma is ól Rákóczi, ma ds leszáll hozzánk hősi szellemiével, csalk épp azt a Libertás-zász’lót, amelyet szellomkezéből Petőfi vett át, azt ma Petőfink szellemkeze adja nekünk tovább! Akikor 48-ban Petőfit Rákóczi másvilág! hangja lelkesítette, miniket, a mi bús jelenünket ma kettejük másvilági szava lelkesítse: így erősebb lesz a múltak hitet, reményt adó oly snükséges szava! Halt'-tok-e?

Ez ama nagy szíveknek századokon át nyilalló társalgása és mi érezzük, benne dobog ebben a magyar múltnak a magyar jelenért való minden aggódása. Érezzük, ők nagyket- ten im’ összefognak: a magyar volt-olt küldik a hús magyar van veszedelmére, hogy belőle újra dicsőséges magyar lesz lehessen!

Szent zászló, Libertas-izászló, a magyar szabadság lobogója, melyet Rákóczi kezéből Petőfink Bzelleimikeze ad nekünk tovább . . . dm’ e zászló felettünk leng a márciusi szélben, reánk bo-rul, betakar, mi alatta állunk s mélázva iráborogva tekintünk széjjel alóla. Szent zászló, dicsőén rongy olt szabadság- zászló, tűnődve kérdjük1: mióta is vagy te a mi nemzeti lobogónk? A diadalmas régi magyar dicsőség aranykorai, a szent kiirályok. Nagy Lajos, Mátyás aranyszázadai még nem ismernek, — a szabadság szava a nemzet ajkán akkor jajdul fel, a szabadságot a nemzet akkor kezdi emlegetni, akikor jut eszébe, mikor az a magyar szabadság már veszendőben van ... ezt a szent zászlót, ezt a dicsőén bús lobogót a mohácsi romok közt a honfibánat szövi, varrja, toildja egybe a régi dicsőség tépett szálaiból. Minit megannyi párkák dolgoznak rajta a nemzeti bú nemtől: szövi a szégyen, varrja a büszkeség, tokija a keserűség... s a dac kemény magyar fájából való a lobogó rúdja. így készül el, a mohácsi romok közül így nő ki ez a bús zászló, hogy Bécs és Sztambul veszedelmei közt az elveszett magyar szabadságot a nemzet eszében, szívében fennen megtartsa: ezt a mohácsi zászlót veszi kézbe Rákóczi, Majthény után másfélszázaddal a Fejedelem szellemkezéből ugyanezt kapja fel Petőfink s Világos után hetven évvel ismét csak ugyanez a szent zászló a mi trianoni bús csonka honunk Libertás-1lobogója ... Mohács, Majthény, Világos, Trianon! — ti a magyar balsorsnak megannyi testvér- mértföldkövei, véres mértföld kövek, négyötök mellett négy viharos századnak ugyanaz a Libertás-zászlója lobog: tépte golyó, vagdalta szablya, de szabadság szavának aranybetűi ma is a régi hittel, a Rákóczi és Petőfi szent hitével gyúlnak, ragyognak rajta. -E

betűkből] fajunk géniuszának soha meg nem törhető ereje hivogaitóan, bátorítóan sugárzik reánk-------------M

agyarok, trianoni bús magyarok, ezt a hívó, bátorító szót kérjük mi a nagy magyar múlttól. Érezzük mi: a jelen egymaga gyakran erőtlen a jövővel szemben, ellenben a múlt tartal'ókhadával, erkölcsi, szellemi szerepével az a jelen bizton indulhat létért való nagy rohamára. S mi indulunk is már ... A múltak ezeréve, szellemserege vágtat velünk csatasorban, — vélünk a szent királyok, Nagy Lajos, Mátyás diadalmas dicsősége*, de vélünk Mohács, Majthény, Világos sújtva sújtó bánata is. És ha erős a diadalmas emlékek lelkesítő segedelme, higyjétek el nekem: a magyar balsors vérig korbácsoló keserű emlékei se mellőzendő segítőtársak. Nagy sarkantyú a balsors elszánt, komor szenvedelme, jó katona a hősi dac, a szívós keserűség, — igen, igen, Mohács, Majthény, Világos, nagy erő ennyi bú együtt... igen, ti hárman, a ti bús emléketek is csak robogjon vélünk a léfcérti nagy rohamra! Napkáp- rázat a győztes dicsőség, — a balsors sötét felhő, de villáma van, mint a fergeteges Hadak Utjának----------E

zer év, nagy magyar múlt, irnie nemcsak dicsőséged fényét, hanem százados sok balsorsunk árnyait is segélyül hívjuk. Nagyok a mi nappali fényben fürdő diadalmas nemzeti hőseink, de éppen oly nagyok a balsors árnyában, éjszakájában sötétülő nagyjaink is, a Rákócziak, Petőfiek, kiknek 6zíve vesztett csata nyilát hordja, ikiiknek feje körül a mar- tiromság aureolája világít a nagy nemzeti sötétségben. Rákóczi, Petőfi... őlk kelten beszélnek ma együtt, szívünkben, ajkunkról ez ihletett ünnepem ők szólnak mihozzánk. Hallgassuk... Nagy lelkek, testvérlelkek dicső társalgása, benne ebben a magyar múltnak a magyar jelenért és jövőért való minden aggódása. De benne hite, reménye, bátorítása is... Ebben a szent hifiben, a szabadságért élt Rákóczi s a szabadságért halt Petőfi jegyében nyitom meg s? Petőfi Társaság ötvenedik nagygyűlését t