Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 45-ös doboz
_ A bíráló bizottság jelentése. — IL „Az idegen“ (jeligéje „Csonka magyar“). Irodalmi becsű költemény. Az idegen kibivóan jő a magyar nép közé, meg akarja tudni, hogy k; és mi az a maroknyi nép, melyet a világ most „Petőfi népe“ néven emleget. Megtudja. Egy bus magyar megmagyarázza neki, ki volt Petőfi: „Ki volt ? Ki tudná azt megmondani ? Tudná-e bárki: mi a tünemény ? Ki volt ? ö a magyar volt s ma is az. Az Isten igy akarta megmutatni Ő általa, hogy ^alaktalanul Ki és mi a magyar! Hogy született ? Mikép jött miközénk ? Ahogy a villám az Isten egébül! Kígyóit, cikázott, elsötétült! Ki volt családja őse ? Senki se. Az ő családja, őse — a magyar nép. A nép fájának egy levele ő.“ Az idegen megérti a választ, mert méltóan felel; ő is pompás szavakban adja meg Petőfi levésének remek jellemzését: „Lett. Született. Mint az Isten csodája. Ahogy a természet játéka néha A földbe zárt szénrétegek világán Évezredek tüze e nyomása közt A mérhetetlen tömegd imenzi óknak Kristályba önti ős eszményi lelkét S abból, mi bermök ősi, szűzi lényeg: Egy győmánteseppet szül a széntömeg. — Magyar gyéinántcsepp. Mely lett s nincs tovább, így gondolod te is.“ Mintha akár Madách „Ember tragéd'iájá"- ba illő mély gondolatot olvasnánk szavakká kristályosodva. A Toldy-Kör elbeszélő költeménypályázata. Az idegen meghajlik a magyar géniusz előtt és megtudván, ki a magyar igazán, szépséges szavakban a következő biztatást intézi a csonka néphez: „Keresztutján a népek erdejének, Csak állj, mint a magfa, felnézve az égnek, S ha vész harsog s az ég tüzeket önt, Lombod ne is mást, csak ezt súgja fönt: „Vigyázzatok, ti tüzek és szelek, Hogy ágaimban kárt ne tegyetek, Mert ezredéve állok idelenn, Ős földemen és ős gyökeremen. S mert, nézzetek rám: az ezredik ágon Petőfi az én kihajtott virágom.“ Az idegen e benyomások alatt magával viszi az igazságpontokat, mert megtanulta érteni, becsülni, csodálni a magyart A költemény gazdag, szép és megkapó, amellett újszerű gondolatok tömörítése szerencsés formában, emelkedett szavakkal. Az erőteljes külsőben szinte egymásra tolulnak a frappáns hasonlatok és mélységes érzések, melyek híven tükröztetik a mai idők gondolatvilágát is. Modem az alak, minden keresettség nélkül. A kidolgozott eszme és a kidolgozás formája méltó Petőfi most kiéledt világknltwszának fényéhez. Hiánya a költeménynek, hogy van benne bizonyos váratlan zökkenés, mert nem találjuk meg benne világosan annak motiválását, hogy mi hatott az idegenre annyira, hogy magasztalé szavában szinte fölülmúlja a magyart, aki előtt© Petőfiről megemlékezik. Ennek megvan a magyarázata. E költemény egyes részei szerző azon drámai müvéből van. nak összeállítva, mellyel a Toldy-kör egyidejű drámai pályázatára is pályázott. Megérezzük tehát, hogy a szerző egyes közbeeső magyarázó részeket vagy párbeszédeket elhagyott. Maga a költemény nem alkalmazkodik a pályatételhez, mert világosan elbeszélő költeményre tűztünk ki pályadijai E munka pedig kizárólag Petőfi személyének és a Petőfi dicsőségén keresztül érvényesülő magyar igazságnak van szentelve, tehát sem nem ballada, sem nem románc, rajz vagy Kiástaju elbeszélő költemény. „Vaszilij rozmaringja“ (jeligéje „Rozmaring“). A pályázatnak az a darabja, mely leginkább megragadja lelkünket. A költeményen végigvonul a háborúnak és a magyar szenvedésnek hangulata és egész fájdalma. Szibéria egyik álmos deszkavárosában magyar hadifoglyok szenvednek és senyved- nek. Síró, sikongó szélvész kavarog. Magyar hadifogságból, himes Zala vármegyéből boldogan tér vissza az orosz hadifogoly: Vaszilij. Elmondja a magyaroknak, hogy „négy esztendős fogolykenyér után lelke magyar rab maradt“, vissza fog térni Zala földjére, mert egy sötét szemű leány várja őt ott, akinek megígérte, hogy „ember-feleség“ lesznek. A lánytól emléket hozott, egy cserép fonnyadt rozmaringot, melyet gonddal ápol szobájában, ugyanott, ahol naiv muzsik lelkének egyetlen biztató reménysége van: a szent kép, a kis őrök méccsel. Csöndben hallgatják a szegény magyarok és beszédje közben eltűnik az öreg népfelkelő, András, majd a többi legény, Péter, János és a többi. Valamit rejtegetnek, „szent bűnökkel terhes gondolattal“ párnájukba rejtik azt a porszemnyi magyar földed, melyet a rozmaringcserépből vesznek el titokban. A rozmaring mellett magyar földből egy porszem sem marad, így kárhoznak el Szibéria hémezőm a megfáradt lelkű szegény magyarok. A költemény tárgya a maga egyszerűségében szinte megrendítő, a nosztalgiának olyan megható kifejezése, hogy e költeményt magyar nem olvashatja meghatottság nélkül. A tárgyhoz méltó a Jjí dolgozás, mely a legegyszerűbb eszközöket választotta. Nincsen a költeményben egyetlen egy keresett szó sem, a szerző leírta mondanivalóját úgy, ahogy a szavak ajkára tolultak. És eltalálta a hangot, mert egyszerű emberekről ir és mert a nosztalgiának nincsenek frázisai. A mérhetetlen bánat, a mondhatatlan vágyakozás a honi gö- röngy után szinte hangtalan, hangtalan, mint amily csendesen lopéznak el azok a magyar foglyok, hogy a rozmraiingcserépiből elvigyék a legszentebbet: a magyar porszemet A költeménynek egyébként is nagy szépségei vannak. Mindjárt első versszakában, pompás alliterációk (Szibériában raürke- sirós sikongó szélvész) kifejezik a téli vihar süvitését; a negyedik sorban a „megfáradt magyarok“ összetalálkozó kezdő „m“ betűje szemben a sziszegő betűkkel szinte bizonyos nyugalommal jellemzi azt a horongős csendet, mely az álmos deszka városban a foglyok között uralkodik. Vaszilij Zalában megtanult valamit magyarul, mégis még hibásan beszél. A szerző az orosz fogoly idegeaszerü beszédét pár vonással mesterien adja vissza, anélkül, hogy a magyar nyelv szépségén a legcsekélyebbet rontaná. Vaszilij mint gyermek- lelkű orosz paraszt, aki a magyar nyelvvel küzkődlk, harmadik személyben beszél önmagáról, miként a gyermekek („Lány adta... emlék... nekem, Vaszilijnak. — Vaszilij egyszer visszamegyen érte“). Pompásan fejezi ki az orosz rab szerelmi ígéretét a rövid két sző: „ember... feleség“. A kifejezésmód egyszerű, mégis sokatmondó, pompás és magyaros. A magyar föld és a magyar nép emberségét a fogollyal szemben, a fogolynak' mélységes szerelmét a magyar lány iránt kitünően jellemzi két rövid sor: „Négy esztendős fogolykenyér után is Vaszilij lelke magyar rab maradt“ A magyar foglyok csöndes éjjeli osonását és titkolózó cselekvését majdnem népies, kissé szélesebb epikai hangon árja meg a szerző anélkül, hogy fölösleges szót mondana.
