Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 45-ös doboz
MAGYARORSZAG Budapest, 1897. vasárnap augusztus I ábrázolja, a mint tekintetével a fehéregyházi harcztérre néz, baljában kardját tartva. A segesvári szoborleleplezési ünnepély déli 12 órakor vette kezdetét. Sándor László főispán nyitotta meg, majd a székely-udvarhelyi dalárda énekelt. S azután Bartók. Lajos lépett az emelvényre s a következő ünnepi beszédet tartotta: Gloria victis ! Dicsőség a legyőzőiteknek 1 Ti győztetek, a kik elestetek ! S Tied az örök dicsőség, nemzet ébresztő költője, nép talprariasztó dalnoka harcz előtt, bajtársuk a csatatéren, osztályosuk a halálban, közös sirban, föltámadásban, halhatatlanságban ! Nem Petőfi dicsősége öregbítéséről, hanem a nemzetéről van szó. Szobor és ünnep már ahhoz nem tehet. Taroljon az idő körültünk mindent pusztává : Petőfi neve oly magasságban fog emelkedni Európa nagy nemzetei előtt, mint Pompeius oszlopa az afrikai sivatagon. Igen, ez ünnep magasztossága onnan, hogy nem egy költő dicsőségét növeljük, a nagy szellem nagy tettei emlékét emelte örök érczből: hanem egy egész nemzet, az ezredéves magyar haza büszkesége ragyog föl a mai ünnepen, tudatában annak, hogy a müveit nyugat több ezeréves története lapjain a legtündöklőbb alakok közt a legelső sorban ott ragyog a mi Petőfi Sándorunk, a ki itt halt meg, s itt áll halhatatlansága jelképében. Nem, nem a fiú Petőfi dicsőségének : az anyanemzetnek örömnapja ez. És lelkesült örömünket a legmagasztosabb ünneppé varázsolja a hely, hol a nagy ember szentelt emlékének áldozunk. Idefönn «áll egy szobor, magas hegy tetején« s odalenn, a közel síkon, halt bősi halált ő, a harcz mezején ... Nagy szellemének remeklései már bírták az r ország bámuló tiszteletét, Márczius 15-ikén a lángész és bátorság dönthetlen erejével hatalmas alapját vetette meg függetlenségünk kivívásának, s ő a népszerűség legmagasb polczára emelkedék; boldog és istenült lehetett a Pyeridák szent berkében, a költészet és szerelem rózsaágyán ; de ő, a fiatal házas, elhagyta szeretett hitvesét és eljött Erdély bérczei közé harczolni a szabadságért, meghalni a hazáért. Az igaz, szép, nemes kultuszának szentelte éltét, és a harcz riadóját maga harsantván meg, letevő örökhicszerző tollát, habozás nélkül ^bontakozott a családi élet boldog öléből, hogy kezében karddal a csaták ágyudöreje közt is vérbelivel bizonyítsa szavainak szent igazságát, adjon példát azoknak, a kiket lantjának hangjával föllelkesített. Mert nála a költemény nem volt hazugság, — egy volt az életével, jellemével s tetteivel és mindez igaz volt. Azért a legnagyobb költő, mert izről- izre az. A szabadságharcz költőjével egy volt benne a honvéd. S a költő szobrától csak arasznyira a csalatér, hol a vele elhullt dicső bajnokok emléke áll. A szabadságért meghalni nem áldozat: de ő csak e halál gondolatában élt. És ama szent föld, hol vágya teljesült, a mit «gondolatában» kifejez, a mit jutalmul kért, hogy megáldhassa átkos életét: «Ott essem el én 1 ..» És elesett, semmivé lett, egészen elenyészett, eltűnt a haza és szabadságért vívott végső csatán, hogy örökké éljen mindenütt s egyetlen paránya se veszszen el soha. Itt, hol egy dicső élet hős halálban nyert meg- igazulást, a nagy Petőfi ártatlan lelke a mennyekbe szállt; az ő élete s halála fölötti ábrándozó elmélkedés az ima magasztosságára emelkedik. ♦ Nincs költő, kinél a bírálat oly egy lehetne a magasztalássa!, mint Petőfinél. E költőt csak a legszebb diesénekben lehetne birálni. S jelleme oly egy népeével, hogy minden dicséret annak is szól. Volt világhírű dalnoka a hazának, volt a szabadságnak, volt a szerelemnek, bornak, a természet^ nek, családi érzésnek ; kitűnő egyikben a magas képzelet, másikban a mély gondolat és érzelem, harmadikban a csillogó humor, negyedikben a sötét gúny : — de nincs több oly bánya, mint Petőfi szive, mely minden nemes érczet és minden drágakövet megtermett maga, dusabban, mint a többieké még kifogyhatatlan egy igazgyöngyben: a tiszta erkölcsi épségben. Mert Petőfi jelleme és költészete a magyar nép maga, — innen szeríe- letli nagysága és örökvolta. 0 az ^földet, — a tiszta Magyarországot, — természeti bübáját, egyéni, önálló eredetiségét s a nép csodálatos, épségét s őserónyeit rögzité meg őrökre, de nem bebalzsamozó holt mesterkéltséggel, hanem költészetében élőn. És a népiességet emelte legmagasabbra; — mintha az nem is volna művészet, annyira természetes; — művészete
