Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 45-ös doboz
tanya ellen áldotta a harmatos egeket, az istenadta jó asszony meg, mint , a fészke-fölvert madár, együgyüen, magatudatlan futkosott a ház körül, szaggatván a szót: — Jaj ! Jaj 1 Édes ! Édes ! , . . IX. A dologra termelt legénynek se igen szokott a fogához fülni a dolog úgy hamarost a katonaélet után, — hát az ilyen, a kinek azelőtt se volt nagy komáia a munka, hogy állná az idegen szolgálatot ? Fölvágott biz avval Károlyka, mielőtt csak a kutyák jól megösmerték volna is. Mégis csak jobban maga gazdája az ember, ha napszámba jár, mint ha huzamos cseléd, — avval állított ibo a mosóasszonyához. Ami igaz is lehet, de nem olyan embernek való, a ki akkor mén ki a piaczra, mikor az ipar ember már régen meg is izzajtotta a kapanyelet. Hanem az megint igaz, hogy azért mégse maradt kuhin. Most egy magoshasadtu puhakenyeret, most egy darab szalonnát, másszor egy egészbe főtt sonkát talált it ládájában, meg máskor egykét forintot az ünneplője zsebében, — minek a nyakára is hágott:- a legelső ünnepnap. X. — Gyvont-e kend husvétra, édes apja? ■— Minek kérdezed, anyóm, ha tudod ? — Föloldozta-e kendet a jézsovita ? •— Már hogy föl ne toldozott volna? — Csak amiatt kérdem, mer’ éngem oldo- zatlan hagyott : — Nem is jól értett az akkor, fiam, téged. — De nagyon is jól értett, meghigyje kend. — Áldja meg a Krisztii,s, ugyan mit vallhattái neki ? — Az öregasszony lesütötte a fejét: — Loptam, édes uram, loptam, oroztam .. . L —TÄ ? .Te'optáli Az öregasszony a szeméhez emelte kékvászon kötőjét. — Én loptam. Kendtül loptam, a fiamnak : életet is, pénzt is, mindent loptam . . . Most én azt hordozom a lelkemen, még kend ki nem bocsájtja.. . Kunszabó Bálint fölemelte az asszonya állát, a szemibe nézett és reszketett a megbocsájtó hangja neki: — Hogy én téged föl ne oldoználak . . . Hogy az Isten téged a bűnödért meg ne áldana! ? Az öregasszony fölbátorodott: — Mert lássa kend, hiszen hibás volt a fiunk, de én azóta is úgy sokat vergődtem azon, hogy hátha mibennünk is volt hiba ?.. Az apa leült, nehéz volt neki az állás: — Nono, hiszen mi bennünk is lehetett. . . Én bennem.. . i — Osztán, ha most már engem az a pap föloldoz, hogy áldozzak meg akkor is, hogy vegyem magamhoz a Jézust, mikor előre tudom, hogy megint lopok, megint csalok, még csak a fiunkat nyomorúságban tudom ? . . . Kunszabó az ablak felé fordult, hogy asszonya a szemébe ne lásson, ügy felelt vissza félre- fordultából: — Hát hidd haza, no, nem bánom ... Estére elmék Halasra vásárra, még odaleszek, no, hozd haza ... — Mit vesz kend Halason ? — Mit veszek ? Semmit se veszek, csak jobb lesz az úgy, könnyebb lesz nektek is, ha én akkor nem leszek itthon. Mikor hazajövök, majd úgy veszem, mintha mindég itthon lett volna... Az öreg asszony leborult a kis padkára és zokogott, czihegett hangosan. — Hát már meg mi lelt? — Érzem . . . hogy ... most. . . oldoz . . . föl .. az Isten ... Á nemzeti dráma. — Bartók Lajos felolvasásából. — Lapunk csütörtöki számában közöltük, hogy Bartók Lajos mily nagy és mély hatást ért el a Kisfaludy-Társaság ülésén a nemzeti drámáról és Nemzeti Színházról tartott felolvasásával. Most abban a helyzetben vagyunk, hogy felolvasásának legmeg- kapóbb, igaz nemzeti érzéssel áthatott részét szó szerint közölhetjük. Ez a rész nemzeti történetünkről s annak drámai feldolgozásáról szól és megérdemli, hogy szélesebb körben is ismertté váljon. Bartók felolvasásának ez a része igy szól: A türelmetlenség és tudatlanság kinai falát sohasem húzta védelmid maga elé a nemzet kultúrája. Kiutasította a selejtes idegent, de tárt szívvel fogadta be a nemest és klasszikusat. A jól fordított Shakespcre egy fél-irodalommal fölér : — mi bírjuk őt teljesen, oly átültetésben, mely az egész világirodaloméval egybevetve elsőrangú; humor és páthosz, zengzetes tömörség és hü visszaadás dolgában nyelvünk remek báját is megörökíti, erős eredetiségével, hajlékony pallérozottságával; s hogy most is csak az elszállt szellemeket említsük : az Arany—Petőfi.—Vörösmarty triász, midőn ez ősfa-óriást britt földről átültette : ha lehet, még megtetejezte. S aztán jött Sophokles és Plautus, Bacine, Corneille és Moliére, Calderon és Moreto és Kali- dásza «Sakuntalája.» Mint a vándor megjárja nyugatot és keletet: hogy hazatérjen s ismeretei kincstárában az egész világot haza hozza honának. Nem a külföld rabjává alacsonyban! tehát a magyar irodalmat, de annak nemzeti erejét ruganyosabbá hatványozni volt a czél, színvonalát európaivá emelni s kihatá- * sát előkészíteni a világversenyben. {
