Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 45-ös doboz
e csoport leghevesebb darabját, melynek címe „Koppányék“ (jeligéje Sátrak örök lelke“). (Az I—IV. csoportba sorolt pályaművek közül csali a „Végbeli két őrszem“ és a „Koppányék“ eimü költeményről közöljük a részletes jelentést, a többiről ezt tekintettel csekélyebb értékükre mellőzzük. — A szerk.) „Végbeli két őrszem (jeligéje: „Vitézek, mi lehet e széles föld feleit szebb dolog a végeknél!?“). A magyart dicsőíti, aki mindhalálig őrt áll a végeken. A török időkből való ének. Balladás párbeszéd két magyar vitéz között. Az éhes, szomjas, didergő bajtársat bátorítja a másik testvér mindaddig, amíg amaz örökre elnémul. Bajtársa búcsúztatja: Pihenj, testvér, magyar voltál Hiven a halálig. Elég jól verselt költemény, mely a benne végigrezgő gondolatot szépen fejezi ki, de a- nélkül, hogy akár erejével, akár más költői eszközzel különösen megkapná lelkünket. Elismerést érdemel költői vénával bíró szerzője, de még nem pályabért. „Koppányék“ (jeligéje „Sátrak örök lelke“). A költemény tárgyát szent István idejéből veszi. A bölcs király kifejti, hogy a zivataroknak kiapad a mérge, mert csak a napfény örök meg a béke. A kézfogás erősebb a kardnál. Ezért pusztult el a hunok népe is és nem tudott államot alkotni a nagy Ejele. István a jövőbe lát. Koppány dacol és elbukik, mert őbenne él a sátrak lelke, mely szembeszáll minden idegennel. De Koppány utolsó szavai is megértő i metet foglalnak magukban István vezérnek: Tegyen úgy, hogy ne legyen több Koppány. István tudja, hogy a magyar nemzetben Koppány mindenki; de hát legyeaiek ezek a magyarok a kard, ő lesz majd a lélek. E költemény a pályázat jó darabjai közé tartozik. Szépek a benne végigvonuló gondoSUSs. átok, jó a milljörajz a köÍtmény kezdetén. A jeleneteknek van történelmi levegője, a verselés gyakorlott. Hibája azonban, hogy sem históriailag, sem lélektanilag nem valószínű. Akik a régi pogányságért fegyvert fogtak, kevesebbet tanácskoztak és üzengetek. Különösen nincs lélektanilag kellően motiválva Koppány változása. A nyakas vezér, ki kardot ránt a régi hitért, magyar dacból, bukásával egyszerre megváltozik és szinte maga ad tanácsot az államot megalapozó szent királynak. Ezt a befejezést, bármily szép és nemés, bármily bölcs tanítást és tanulságot rejt magában, nem vártuk Koppány- tól. Mindenesetre elismeréssel kell megemlékeznünk erről a költeményről. A jutalomért versenyzők csoportjába csak öt költeményt sorolhatunk. Ezek az „őrhelyen“ című pályamű (jeligéje: „Szittyaföld“), az „1922“ (jeligéje „A más becsülése — önmagunk Ítélete“), a „Sebestyén deák“ (jeligéje „Magyar hit“), „Az idegen“ (jeligéje „Csonka magyar“) és a „Va- szilij rozmaringja“ (jeligéje „Rozmaring“). „Őrhelyen“ (jeligéje „Szittyaföld“). Szittya hős áll őrt a Szittyaföld hatärhegyén. Behavazza a tél, lefejti róla a hótakarót a tavaszi nap. Ő áll élettelenül, íjja feszül, halálában is a dac, hűség jelképe: Kékült ajka hangtalan. De a dac még rajta van. Szeme sir üregje rég,' De a perzsát lesi még. A költemény jól verselt mii, mely lapi- dáris rövidséggel, plasztikus rajzával adja a mindhalálig való kötelességteljesités, hűség és dac, a honi röghöz való ragaszkodás képét, mely a maga egyszerűségében megkapja lelkünket. E költemény a pályázat legjobb darabjai közé számit. „19 2 2“ (jeligéje „A más becsülése — önmagunk ítélete“). Az Öreg paraszt szántja a fekete tavaszi rögöt. Csak jaj-ra túr ekéje, mert a pacsirta is máskép szól a földjén. Teljesteli nyáron' si rva hajtja ökreit. Nem hoz neki a nyár örömöket . . . Gyümölcsöző őszszel is csak a vándormadarat irigyeli. Télen lerój ja még adóját a másnak, — de könnyei már kiszáradtak. Megtért az ősi rög alá. Most már szabad! Tovább álmodja szent vágyait, mig ős örökén tovább szántogatnak. A költeményen átvonul a mai idők keserve és mélységes bánata, melynek tükörképe a vén paraszt négy évszakos tragédiája és vágyakozása. Még a refrén is alkalmazkodik a különböző szakok hangulatához, a maga egyszerű, paraszti változataiban. A költemény szerzője erős faji érzéssel megáldott magyar, akinek lelkében a magyar rög poézise meleg hangokat váltott ki, aminőket ily keresetlen egyszerűséggel csak vérbeli poéta tud elmondani és lelkűnknek tovább adni. A költeményt határozottan szépnek ítéljük. „Sebestyén deák“ (jeligéje „Magyar hit“). A szerző három pályaműve közül a legsikerültebb. Mindenképeu értékes költemény, mely két soros magyar alexandrinusban, váltakozó párbeszédben szerencsésen eltalálja a balladák hangját. A szerző régi mintát követ: mintha a keitős sorokat (bár nem a versformát) és a majdnem soronként váltakozó párbeszéd formáját Tolnai „Péter király gyónása“ cimü „régi éneke“ nyomán választotta volna. A vers tárgya: Török Bálint hadba megy a német ellen és mindenét, családját a Lantos Sebestyén deákra bizza. A deák hűségesen megígér mindent. Urát azzal a kívánsággal kiséri a hadak utján, hogy az ellenséget „veretlen ne hagyja a Teremtő“. Dalt igér gazdájának hősi harcbameneteléről. A gyermekekre vonatkozó sorok különösen kedvesek: „Két kicsi magzatom a széltől is ójad, „Megtanítom őket álmodni Terólad.“ Az asszony védelmében is mindent megígér, szive vérét is kész ontani úrnőjéért és furfangos eszével megvédi még a pőrös atyafiak ellen is. És amikor gazdája kérdi: „És veled mi lesz, jó deákom, Sebestyén ?“ A válasz: „Imádkozom érted, Uram, minden estén." Magyar hűséggel megtartja szavát: „Kicsi, bongó húron kinek sir a lelke? Tinódi Sebestyén vonagló szerelme . . . Magyar hit, nagy álom, maradék, reménység, A szivében szürke, szomoritó kétség . . . Hites, forró ajka egyszer csak bezárul — lm, e bánatos dal Sebestyén deäkrul.“ A befejezés szinte eszünkbe juttatja Kiss József „Simon Judit“-jának záró sorát: „Ez a Simon Judit szomorú nótája“, mely kétségkívül öntudatlan reminiszcenciaként lebegett a szerző képzeletében. A költeményen keresztül vonuló méla hangulat szerencsésen fejezi ki a mai nefiéz időkbe illő hangulat tükröződését. A vitéz elmegy és nem jő meg soha többé. A költő otthon, marad, kobzán a magyar hit, a nagy álom, a maradék, reménység csendül, mig csak ajka be nem zárul. Gonddal, nemes egyszerűséggel dolgozta ki a szerző e gondolatot, amely a magyar harcos és a magyar költő sorsát állítja egymás mellé. A ballada első fele a soronként váltakozó párbeszéd következtében gyorsan pezsgő, drámai, emelkedő. A második fele jellemzőén állítja elénk a költő útját lefelé, az örök elnémulásig, fogynak feladatai, amelyeket Török Bálint rábízott, lerongyolódik mentéje és lelke is, de magyar hittel hisz. A költemény megérdemli az osztatlan elismerést és dicséretet és ha nem akadt volna versenytársa, mely még megkapóbb, komolyan vetekedhetnék a jutalomért is. (Folytatjuk.)
