Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 44-es doboz

A Petöfi-ház,

Budapest, november 6.

A magyar irodalom nem igen panasakodha tik poéta-szegénységről. Jíom kezdődött ugyan valami túlságosan korán az efajta munkálkodás minálunk, hiszen régi közmondás, hogy a kardcsattogás között hallgatnak a múzsák, de, hogy megkezdődött: jöttek is egyre sokasodó csapatban az Írók. A középiskolában eleget kínlódunk a nevük, a munkáik betanulásával, pedig, igazában, vájjon hány él még igazán a halhatatlanok közül? Talán öt. Talán hat. Talán hét. (S ezek javarészét de minden egyébnek tartották kortársaik, csak éppen nem halhatatlannak !)

Petőfi e között a hét-nyolez poéta között van s hogy ezt akkor emlegetjük, amikor az ereklye- muzeumát avatják fel: nem hiábavaló beszéd- Petőfi nem tartozott a népszerű poéfák közé, -— még halála idején sem. A fiatalság egy kis része rajongott érte, de a „mértékadó“ irodalmi fórunyjk nem nézték őt igazi poétának, — tanú rá Gyulai Pál, aki 1854-ben még nagyban védelmezi a kritikusokkal szemben és küzd az elismertetéseért. Ettől kezdve napról-napra nő és ragyogóbbá válik a neve, — ám a skeptikus nyugodtan mondhatta: csak szeszély, csak hangulat az egész, Gyöngyössy István is lön olyan hires, ha nem híresebb, pedig hát Gyöngyössy nem tartozott a nagy poéták közé . . .

Am a hir, a dicsőség: nem múló kir, nem múló dicsőség volt. A tömeg szeretete nem érdi- j metfent ölelt körül. Hatvan év telt el azóta, hat van hosszú év: ha tévedett volna, a tömeg, Id.'h- rándult volna. Más már a látása, más az érzése, más a mai ember minden porczikáia, kicserélődött már teljes egészében — és ha ennek daczára ’Vtőíi j még mindig él, még mindig a legkedvesebb és legnagyobb poétája a magyar népnek: akkor ez azt jelenti, hogy az emberek lelkének olyan érzéseit, olyan húrjait, olyan belső hangjait ütötte inog, mnlyek túl vannak és kívül állnak minden váltó záson, kicserélődésen, átalakuláson. Az emberi szenvedélyek mélységeihez jutott el Petőfi -- oda, ahova csak az igazán nagyok jutnak el. A halhatatlanok.