Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 42-es doboz
Melyből tüzes villámok hullanak : Ha ős-erővel mindez dalba csengne, Hozzá méltó dal ez lehetne csak! S ha minden rabláncz és börtön-torony, Hol vértanuk senyvedtek egykoron, Minden szabadság, ami földön él, És minden zsarnok-gyűlölő harag Elkezdene hozsannát énekelni: Hozzá méltó dal ez lehetne csak ! Ki az, a ki hamvát sírva összeszedte ? Senki! Tán az Isten, ő maga temette. El sem is temette, — fölvitte magának: Szabadság, szerelem kettős csillagának. Ifjan halt. De látjuk: nagygyá lenni ráért. Költő volt. Szeretett. S meghalt a hazáért. Ám előbb a lelkét égő szenvedélylyel Millió szegény közt osztogatta széjjel. Gazdaggá igy tette az egész világot, S aztán az öröklőt ormaira hágott. Tisztán olvadt át a halhatatlanságba, Csupa lélek volt! Por nem maradt utána! Hol a teste ? Nincsen ! Hol a lelke ? Itt van Itt van, ó magyar nép, legszebb dalaidban ! Hol a sírja ? Sehol ? — Hol a dicsősége ? Az egész világon ! S nem lesz soha vége ! *
