Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 42-es doboz
Petőfi. — 1899. július 30. — Sok szép, jeles dal van ma is, hiszem. De hozzá méltót nem mond senkisem. Mert mind fáradtak, hidegek vagyunk 0 hozzá képest, a ki maga volt A lobogó tűz ! A ld minden hangját Szivéből vette, a mikor dalolt! ' ; Rengő kalász azóta is terem, Azóta is van napfény, szerelem, Azóta is száll fecske és daru, A rónaság hozzánk se mostoha. .. De a ki őket úgy szeresse és úgy Daloljon róluk — nem lesz több soha! A hogy tavaszszal csillog minden ág, S rázatlanul omlik a sok virág, Mint fényes zápor, színes havazás, A mint a szél-a fák közt át-fuvall: Aképpen hullt isteni könnyűséggel Költészetének fájáról a dal. Hajnalt-köszöntő friss pacsirta-szó, Halk esíharang, pusztákon bujdosó, Sötét borúval szálló förgeteg, Melyből tüzes villámok hullanak : Ha ős-erővel mindez dalba csengne, Hozzá méltó dal ez lehetne csak ! S ha minden rab-láncz cs börtön-torony, Hol vértanúk senvvedtek egykoron, Minden szabadság, a mi a földön él, És minden zsarnok-gyűlölő harag El kezdene hozsannát énekelni: Hozzá méltó dal ez lehetne csak ! Ki az, a ki hamvát sírva összeszedte? Senki! Tán az Isten, ő maga temette. El sem is temette — főt vitte magának; • Szabadság, szerelem kettős csillagának. Ifjan halt. De látjuk: nagygyá lenni ráért. Költő volt. Szeretett. S meghalt a hazáért. Ám előbb a lelkét égő szenvedélvlvel Millió szecénv közt osztogatta széjjel.
