Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 42-es doboz
Petőfi ébredése. Drámai költemény. Irta E. Kovács Gyula. Személyek: Nemtő. Petőfi. Látományok. (Kietlen pusztaság; de közel az első színfalhoz egy dúsan . zöldelő terebélyes tölgy, alatta egy szintén dúsan zöldelő halom. Csend. Félhomály. Halk zene.) N e m t ő. (Középen a magasból megjelen. Dicsfény. A zene lágyan elhal.) Gyöngéd szellők fuvalmán támadott, Emberszemektöl eltakart halom, Mely nemzetemnek hallhatatlanná lett Költő-fiára lágyan domborulsz — Leszállók im nehány pillantatig Meglátogatni drága kincsedet. Lánglelkü ifjam, költő-gyermekem, Magyar Tyrtaeus, bajnok lantosom! Halld szózatom tizennyolez év után, Porsátorodból'ébredj, lépj elő! . . . Petőfi. (Honvédöltönyben, üres hüvelylyel oldalán, baljában tépett harczi lobogó — melynek egyes foszlányain „Talpra magyar stb.“ elszórtan olvasható — a szétnyílt halomból kiemelkedik.) Mi fény tör e sötét üregbe ? Szememnek odván mily világ ragyog ? Mi szózat ez, melynek mindenható Hangjára széthull álmom fátyola ? S mélységes éjem árnyas hüs ölén Forró leltével uj életre költ! Porom megéled . . . lelkem visszaszáll, Szivemben a vér újra forr, buzog, Élek, lehellek, érzek, gondolok, S szivemnek minden vágya, érzete, Lelkemnek minden gondolatjai Szent hódolatba forrnak össze itt, S eléd borulni kényszerítenek. Ki vagy? Beszélj, fenséges szellem, im Szolgálatodra térdel hü rabod. (Letérdel.) N emtő. Hogyan? Nem ismersz, édes lantosom! Kelj föl, tekints rám, oh hisz én vagyok, Magyar hazádnak hü nemtöje, én. Magyar hazádnak, melynek üdviért Lánglelked és véreddel áldozál. Emlékezzél! . . . ismersz te engemet Láttál gyakorta vészes perczeken. Fényes mezem csak a mi tévelyit S e dicssugár, mely most körülövez. üh, mert midőn tizennyolez év előtt E bús vidéken esni láttalak, Gyászban fogám le tört pilláidat, S vérrel kevert fürtös fejedre itt Gyászban leheltem búcsu-csókomat. ígértem akkor, hogy ha fólderül Hazádra majd jobbléte hajnala: Meglátogatlak s látnod engedem Halálod óta mik történtének. Petőfi. Oh, légy ezer s ezerszer áldott Fenséges lény, e nagy jóságodért! Engedj előtted elborulnom itt S csókolnom a port, mely rád felragyog. Emlékezem . . . emlékezem reád . . . — Annak tehát tizennyolez éve már . . . Száguldó mének tiprák testemet, Vad csordanép üvöltve hordozott, Mig végre tikkadt, fáradott dühökben Eldobtak itt, torzult élettelent. Ekkor jövél felfogni véglehem, Végigsimítni véres homlokom — Arczomra hulló könyeid hevét Még mintha most is, most is érzeném!... Gyötrelmes egy nap! Szörnyű pillanat: Halálhörgés közt tudni, érteni Hogy a szabadság szentelt zászlaját Bakók tiporják vérünk tengerén. De nem maradtunk boszulatlanul, Nem, ugy-e nem, a szent harcz hősei, Bukott a zsarnok, s boldog a magyar ? Nem tő. Hogy boldog-e ? oh, drága gyermekem! Te azt hiszed: győzött, mi tiszta, szent, S győzelmet a jog mindig ünnepel ? Nem egy idős a menynyel a pokol ? Nincs-e örök harcz e kettő között ? Történetünk nem azt mutatja-e, Hogy a mikor mosolyg is ránk az ég, Alattunk a pokolnak lángja forr ? Nem, bajnokom, a boldogságrul itt Csak álmodunk még, s képet alkotunk Buzogva küzdünk bár jobb életért — Áldást reánk csak a jövő mosolyg. Petőfi. Csak a jövő ? Mély ámulat fog el . . . Örökre tűrni lett-e végzetünk ? Oly lelkesültség, annyi óriás Vakon — tehát csak önvesztére tört? 79 '2 / puA Tarka Világ.
