Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 42-es doboz
A régi dal. Én nem tudom szivembe’ hogy mi éled, Szemembe’ könny ki tudja m’ért ragyog? Vad vágy fog el együtt pihenni véled, S úgy érezem, hogy már halott vagyok l Csupán az élt, kit Isten lelke nemzett, Ki legdicsőbb volt száz dicső között, Kit sírva gyászol most is még a nemzet, Kinek leikébe ihlet költözött! Szemembe’ könny, szivembe nincs remény, Halálod volt a legszebb költemény! Én nem tudom szivembe’ hogy mi éled, Miért óhajtlak hősi, nagy halál? Vad vágy fog el együtt pihenni véled,^ S a felkelő nap könnyek közt talál. Mert éltem, érzem, éltednek csak árnya, Lelkemben égő lánglelked nem él; Testemnek nincsen sólyomröptü szárnya, S szivem dicső jövendőt nem remél! Szemembe’ könny, szivembe nincs rermuy, Halálod volt. a legszebb költemény! Letelhet még néhány száz emberöltő, S az ég felé szállhat megannyi dal; De nem lesz több ily Isten-adta költő, És nem lesz több ily tiszta diadal! Fejével egy utód sem éri vállad; Nyomodba lépjen fel bármennyi még, Kisebb marad majd mind megannyi nálad, Lelkűkbe’ csak lelked visszfénye ég! — Szemembe’ könny, szívembe’ nincs remény. Halálod volt a legszebb költemény! De majd ha újra harcra hív az éne*., És vérben ázik egy új harcmező; Az ifjaknak mutatják majd a véne — Nézzetek ott, ott mind előtt, ez Ő! — S a régi dalt mind együtt érzi véled; S emléked felragadja majd a kan, Mely rég letűnt, dalodra újra éled, Es talpra szólít minden jó magyart! És visszatér az elveszett remény, Ha újra szól a legszebb költemény ! Laís.A And'jr,
