Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 42-es doboz
S az ég meghallgatta a holt költő dalát: Remény csillagait sorba gyújtogatta, A csillagok után felhozta hajnalát, Bilincsét, lánczait a nép szétszakgatta. S a nemzet föltámadt az uj virradatra. (Hajnalfény, majd napfény derül.) Nemtő. (Kettészakítja a kezén levő lánczokat.) Hajnalhasadtára a látóhatárig Jut az éj tábora, a gyötrő kisértet, Kelő fénysugárból magasra kiválik Ostorával űzve a futó lidérczet, A te érczalakod, visszanyerve élted. Érczből volt a szived, mig dobogott élve; De égett a haza és szabadság névre. Most érez vagy egészen: hát szív vagy egészen; Fejedet az égig emeled merészen; S szemednek engeded, hogy a napba nézzen. S napnál fényesebbre : feltámadt hazádra, Ez imádott földre, bérczedre, rónádra. Bérezek, rónák hazaszeretö népére. Kit Isten teremtett a saját képére. Kiben az ősöknek buzog honfi-vére. Lásd és hevüljön át érczalakod tőle, Legyen izzóvá és ragyogjon az éjbe, Hogy lett bálványnyá a szabadság nemtöje. Lásd szoboralakban, mit nem láttál élve, S dobbanjon érezszived túlvilági kéjbe. (Nemtő ledobja kezeiről a lánczokat.) Nincs már rab nemzet, nincs elnyomott ország, Szabad a föld, a nép, a sajtó, a szellem, Szabadság rendezi a törvények sorsát. Sötét visszavonás nem félelmes ellen, Árulás daemona nem győz honszerelmen. Az utolsó hang, mit földön élve hallá), Sebektől vérezve, földre legázolva Vad csatakiáltás volt, győzelmes hurrák ! A mivel a szilaj zsarnokká lett szolga A szabadság hősét a porba tiporja. Most népdal üdvözöl szabad népek ajkán, Kik dalaid zengik, szájról szájra szállva, S hallgasd, hogy éltetnek a nap alkonyultán Aranytermö kalászt aratva, kaszálva. A délibáb játszik távol láthatárba.
