Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 42-es doboz
A l'eltauiadoti költő. A szabad nép elhullt hős csatákon, A hazára bánat éje szállt. Messze, bús magányba tért a dalnok, — Nyugodalmat többé nem talált. Mint a megsebzett oroszlánt — sírni Rengetegbe hajtja bús szive : Fénytelen vadonba bútt a dalnok Könyezetlen sírba szállni le. Kardja nem volt — széttörött a harczban. S lantja — megrepedt a harcz után. Dalnok s lantja büszke cser tövében Elnyugodtak szélveszek dalán. Ott pihentek hosszú éveken át, — Hervadt lomb alatt megszűnt a kin — Álmodoztak — álmuk ott borongott — Ködruhában — bérezek ormain. 8 énekét ha csattogány nem zengi : Zajra kél a szemtelen veréb. Dalnokvesztett honba’ rút hízelgés Káromolja a dal istenét. S míg a zsarnok’ megvetése némán U1 az ajkon s zajlik a szivén : Fölkeresni dalnokát a nemzet N agyra gyűl titkolt keserviben. „Lenge szellő — merre jár a dalnok ?“ — Kérdik és a szellő nem felel. „Kóbor fölleg — láttad-e a költőt?“ — És a fölleg szótlan röppen el. „Ifjú hajnal — hova lön a lantos?“ — És a hajnal némán elpirul. „Tünde alkony — tudsz-e dalnokunkról ?“ — És az alkony busán elborul. S mind nagyobb a vágy, mind égetőebb, Föltalálni a hon dalnokát. Kinosan sovárg a bánatos nép, — Nincs, ki eltalálja szívbaját! — S oly borús az ég, ha napja elhunyt, S szinhagyottan — hervad a virág. — S dalnokáért újra útnak indul, Újra kérdi völgyön — bérczen át.
