Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 42-es doboz
Ob, ha te vernéd, — a te isteni tárogatód harsogná A riadót e csatához ! Fel, talpra, ti révedező rabszolgák Ti úri ruhákba hajlongó Léha cselédek, Önző, szószátyár, kofa nép, A beteg haza testén Rágódó gyülevész had, Romlásba rogyott, renyhe magyarság ! Fel, föl, a döntő harcra, A magad balvégzete ellen Munkára, tettre, dologra ! Most, vagy soha — talpra! Mert ha tovább is révedezel : Talpad alól kigurul a föld S nem lész soha szabad és nagy ! Oh, ha te vernéd most a riadót, Te igaz, te erős, Te rettenthetetlen, Aki százszor meghalnál Azért, amit egyszer Atéreztél S szóba, vagy dalba kimondtál ! — Mily életerős buzgás Támadna e földön, A megtisztul nemzeti léleknek Milyen forradalma söpörné Pokolba régi penészt. A hires magyar szalmatüzek Minden hamuját, S az átszebbült, uj, szabad életnek Milyen diadala volna jutalmunk ! Oltár lenne e hon, a honnan Nagy, nemes, világot melegítő Gondolatok Sugároznának széjjel A beteg emberiségre, Mint mikor alaktalan éjjel után Föilángol a nap S fényének melegétől Az alvó élet Diadalmas ragyogással Munkára, örömre fölébred . . . Endrcdi Sándtr.
