Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 41-es doboz

a langy zefirben megjelenik Bacchus, Bacehussal jön Ariadne és tizenöt menád és két hektoliter bor, és én most bort iszom, és most Bacchus rám kacsint és most megint langy zefir jön, etc., etc. Nem is szólva arról, hogy azt már négy kézzel és négy lábbal se lehet kifejezni, ami a Salome lelkében van, mikor a felvonás végén meglátja a Johannán levágott fejét. Borzasztóan korlátolt regiszterü valami a táncz, és ha valaki ezzel akar nekem nagy dolgokat értésemre adni, akkor én egyszerűen fütyülök. Olyan ez, mintha valaki egy czitprán akarna játszani egy Liszt-rapszódiát.

Ami nem lehet, hát nem lehet. Itt tehát eldönthetetlen, hogy miss Allan müvész-e vagy csak smokk, mert a kifejező eszközökbe beletörik a bicskája, hogy népiesen fejezzem ki magamat. Azt hiszem azonban, hogy ha érezné azt, amit állitólag érez, eszébe sem jutna, hogy ezeket az érzéseket eltánczolja, az ügy tehát gyanús, fölöttébb gyanús. Úgy rémlik, mintha itt mégis a trikótlanság volna a legjelentékenyebb része a reformnak, az az izzadó meztelenség, amiért szentté avatta a misst egy ifjú és lelkes kollégám.

*

A Nemzeti Szinházban péntek este megtudtuk, hogy a társadalmi konvencziók, a czim- és rangkórság, a pénz és a kártyaszenvedelem mind csak bálvány, az igazi isten a tisztes munka, amely föltétlenül egészségesebb, mint a föntebb vázolt bálványok imádása. Farkas Pál ezt az igazságot találta meg és ezt az igazságot vonultatta végig — pardon — vörös fonál gyanánt a »Bálványok« czimü színmüvén, s amint az utolsó felvonás után a tisztes munka inkarnácziója elnyeri méltó jutalmát és az igazság minden kétséget kizáró beigazolást nyer, egy erkölcsös és jámbor életre oktató publiczista ismeretségét vittük haza. Azonban a dráma ! A sok direkt tanítás, a tendenczia bő retorikai kifejtése, s az elkerülhetetlenül szükséges zsánerszerü jellegzetességek annyi időt foglalnak le, hogy nem marad idő azokra a dialógokra, amelyeken át maga a dráma, a lelkekben lefolyó akczió, az a bizonyos egymásba kapcsolódó lelki élménysorozat nyilvánosságra jöhetne, sőt annyira tele van a mü okos tanítással, hogy a zsánerszerü jellegzetességeket is alaposan redukálni kellett, nagyon ki kellett hegyezni, el kellett stilizálni a bohózatos karikatúra felé. Baj, baj, s ha a fiatal szerző elfogad egy tanácsot, ime, itt a tanács : soha se méltóztassék ezután megfelelni a problémákra. Bőven elég, ha a problémák megjelennek a színpad éles világításában. Ne méltóztassék állást foglalni, s ha ezután is rábukkan ellentétes filozófiai igazságokra, ne az igazságot tessék megírni, hanem azt a módot, ahogy az igazságok átváltoztató, módosító és fejlesztő erők gyanánt működnek az emberek lelkében. Ne igazságok reprezentánsait, hanem élő és az igazságok fájdalmát érző embert tessék megalkotni, mert Dumas ide, Dumas oda, mégis csak ez a dráma és ezen már nem lehet többé segíteni. És még egyet. Tartózkodni kell az aperszüktől. Nemcsak azért, mert az aperszü csak úgy jó, ha nagyon jó, hanem azért is, mert minden aperszünél többet ér egy perspektívákat nyitó szó, egy szó, amelyiknek drámai jelentősége van, hogy úgy mondjam, egy valőrbe hozott szó, olyan, mint az Ibsen mesterünk szavai.

Odry a darabtól függetlenül gyönyörűen élt át egy saját maga által elképzelt, fejlődő érzéssorozatot. Elsőrendű szinészmunka volt ez és a Pethes finom kaszinófigurája is. És tekintélyes megfigyelőképességének eredményeiből ismét hatásos maszkot állított be Gál és azután levan, amint ezt hazánk szép fővárosában mondani szokták. Innen kezdve semmi tudomásulvenni való nincs többé. Csak az, hogy a tapsorkánból Ítélve ez a darab mégis jobb, mint ahogy én hiszem, sőt a legjobb, sőt kanterben veri Shakes- pearet. Én legalább nem hiszem, hogy a jeles brittet kilencz- szer kihívták volna a Hamlet második felvonása után. A vastapsot pláne kizártnak tartom. Marco.

IRODALOM.

A Petőfi-ház körül.

A Goncourt-akadémia megjutalmazott két fiatal fran- czia regényírót. A Petőfi-társaság megválasztott két fiatal magyar irót. A Goncourt-akadémia pihenni fog a jövő évig, amikor uj szegénysorsu regényírót kell megint felfedeznie. A Petőfi-társaság is pihenni fog a legközelebbi tagválasztásig, amikor beválasztja majd azokat, akik ma még a jelöltek névsorában vannak, de egyelőre proskribáltattak azzal a bizonyos abszolút többséggel.

A Goncourt-akadémia és a Petőfi-társaság abban hasonlítanak egymáshoz, hogy az akadémiák ellen alakultak. Amaz a párisi Institute vaskalapossága ellen akart fronde-ot csinálni, emez a Petőfi szabadságszerető nevével üzent hadat az Akadémiának, a Kisfaludy-társaságnak, Gyulai Pálnak és általában az irodalmi konzervativizmusnak, exkluzivitásnak.

És mi lett szép törekvéseikből ? Allűrök lettek. A Goncourt-akadémia minden évben összegyűl egy divatos párisi vendéglőben, hogy ezzel demonstrálja, hogy nem akar nagyképü lenni. A Petőfi-társaság pedig évente egyszer elnéz a bohémek, újságírók, lumpok világába és onnan kiválaszt néha egy-két urat, akiben már megvan a hajlandóság, hogy vaskalaposabb legyen Gyulai Pálnál is, elviszi magával, beválasztja.

Ez az ellenakadémia sem tesz fennállása óta egyebet, mint hogy tagokat választ vagyis hiúságokat ébreszt fel, kisebbrendü féltékenykedéseket támaszt és aztán aludni tér. A felolvasó-ülései ? Égyszer megnézi az ember, azontúl már az újságokból össze tirdja magának állítani a reczeptet.

Dobott-e ez az ellenakadémia egy uj eszmét vagy csak egy uj szót a nagy közönségbe ? Buzditott-e fiatalokat, ahogy fiatalokat buzdítani kellene nálunk ? Felébresztette-e a közönségben az irodalom szeretetét ? Fokozta-e, olcsóbbá tette-e a könyvolvasást ? Teremtett-e egyáltalán valamit ? Még egy színes tollat sem, amelyet oda lehetne tűzni a vaskalap mellé. Ma már egy hazugság, amely él tovább automatikusan, nem törődik az idővel és az idő sem vele.

A tagjai bármily szimpatikus, hires, okos emberek, amint együtt vannak, épp oly akadémikusak és vaskalaposak, mint a legöregebb franczia halhatatlan, aki a hamut is mamu- nak mondja már. Nem az emberekben, hanem az intézményben van a hiba.

Azt hiszem, száz év sem kell hozzá, és az egész világon jelentőségüket vesztik az irodalmi társaságok, egyesületek, iradalmi irányok és iskolák. Lehetetlen már ma észre nem venni, hogy a művészet minden területe lassankint felszabadul mindenféle kasztszellem alól. Ami még egy emberöltővel ezelőtt lehetséges volt, hogy az irodalmi pályán lévő emberek lassankint beválasztották egymást egy társaságba, ma már lehetetlen. Hány újság van és hány tollforgató ember! Valamennyit nem lehet beválasztani, és aki kívül van, természetes ellensége annak, aki már benn van. A fiatal riporter, aki most kezdi Írni első színes újdonságait, már mély megvetéssel tekint le a »Társaság« számos tagjára, aki évtizedek óta ugyanazokat a vérszegény húrokat pengeti.

Felszabadult az irodalom, mint általában a művészet minden mezeje. Ma már százszor több alkalom van, hogy akiben valamiféle tehetség szunnyad, művészi pályára jusson. Hihetetlen nagy a művészek száma és örökös, meg elkeseredett a verseny. Ma már nem lehet Társaságokkal körülbástyázni öregedő embereket sehol.

Ez igy van rendjén. És ezzel magyarázom, hogy ma a világon mindenütt a művészetben az »egyéniség« a jelszó, a harczi kiáltás, a törekvés, a czél. Az »iskolákat« irtják mindenfelé a világon a szimbolizmus, az impresszionizmus jelszavával és ha valaki azt hiszi, hogy ezek az uj jelszavak.