Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 38-as doboz
IRODALOM Örök fiatalság. Kérdeztük hogy visszajön-e Szibéria hómezőiről, ólombörtöneiből, mert nem hittük, mert nem igaz nekünk, még Jókainak sem volt igaz, még ő sem hitte, hogy kozákdárda elég erős és elég szilaj volna csillagot kioltani. Nem hittünk a halálában és — ó, a mi próféta lelkünk ! — úgy van az igazság, ahogyan éreztük : Petőfi Sándor visszatért, fiatalsága teljes pompájában, őszt, telet nem ismerve, halált, föld hidegét felülbirva és beszél hozzánk újra. Hozzánk beszél. Mert kegyes sorsa, amely minden ostorcsapásával úgy igazgatta, hogy gyöngyöt teremjen, megfogta a kezét akkor, amikor ezernyolezszáznegyvenhétben megírta előszavát összes költeményeihez és azt mondta neki : »Ezt ne add ki most, ezt nem érti meg a te századod, ez uj, álmaidban pljövendő nemzedéknek szól«. És megszólalt most és beszél úgy, hogy a ma hangján cseng a szava, — egészen bizonyos volt, hogy ezt a kéziratát meg kell találni és most kell megtalálni. Az iskola és az az ügyefogyott magyarázgatás, amely folyton hozzá akar férni a megmagyarázhatatlanhoz, már unottá, sablonossá tette előttünk a szertelenségében hitvány jelzőt, hogy : Petőfi, óriás. Micsoda kénköves pokollángja a gúnynak kaczagna ki a keskeny szájából most, ha ezzel a silány szélsőséggel dicsérnék szembe ! Csak óriás ? Valamivel több annál : ma, nyolezvanöt esztendős korában is huszonnégy éves, bár huszonnégy éves korában is nyolezvanöt esztendős volt. Mert a lángelmének nincs kor és nincs idő, neki csak örökkévalóság van. Huszonnégy éves volt, amikor megirta ezt az előszót. A magyar stílusnak, amely előtte Pázmány és Mikes óta nem volt, ezt a csodáját, a lelkének ezt a kristálytükrét, amely annyira fölségesen ment minden torzítástól, hogy inkább szerez magának száz ellenséget az őszinteségével, mint tiz barátot képmutatással. Huszonnégy esztendős volt. Hát ki ez a kísértetiesen nagy ember, ez a félgyerek, ez a gőgös, recsegő hangú tünemény, abból a fajtából, a genus irritabile vatum-ból ? Ki ez ? Eltöké- letlenkedte az egész életét, a barátságban tűrhetetlen, a szerelemben élhetetlen volt és szinte vak ügyetlenséggel, gyámoltalan színpadiassággal rohant neki a fehéregyházai síkon a korai dárdának, amely átsegítette az örökkévalóságba. Ki volt ez ? Aki huszonnégy esztendős korában, amikor más a bajusza kötésével meg a nadrágja vasalásával törődik, odakiáltja a harsogó csatakiáltását az egész világnak, a reá- haj igáit Ossa és Pelion alatt is kifeszi ti a mellét, keresztüllátja a kovát, érzi, a lelke méhében viseli az egész századot és nem »csak halaványabb a szokottnál«, hanem mint vulkánfény világit előre ? Ki ez, aki öt sorban mondja meg a jövendőt
