Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 37-es doboz

Elmondta, hogy miképpen tanulja a szerepeit. A mikor a darabot kezéhez kapja, mindjárt az első olvasáskor azon van, hogy a személyesítendő alakot megfelelő szinekkel beállítsa. Módosítja, formálja mindaddig, a míg nem érzi, hogy már- már beleélte magát. És a mikor azt hiszi, hogy végre rátalált arra az alakra, a mely az iró képzeletében élt, egyszerre ijedten veszi észre, hogy az alak kezd eltávolodni tőle. Ilyenkor kétségbeesés vesz erőt rajta. De nem csügged. Újra kezdi, próbálgatja, boncolja, gyúrja mindaddig, mig rá nem bukkan az igazira. Tehetség nélkül persze meddő ez a munka. De a tehetség egymagában távolról sem elég. A színésznek nagy intelligenciára és műveltségre van szüksége, hogy gyönyörű hivatásának minden tekintetben. megfelelhessen. Igen érdekesen beszélte el Jászai, hogy miképpen figyeli meg az eleven életet és les el belőle jellemző mozzanatokat, a miket aztán alkalomadtán, olykor évek múlva fölhasznál szerepeiben. Arról, hogy a szinéáz teljesen azonosítsa magát a szereppel, szó sem lehet. Ez rövid időn tönkre tenné a szervezetét. A színészben két lélek van: az egyik az eljátszandó alakban él, a másik az igazi én-je, a melynek mindenkor éberen figyelnie kel], hogy a szinész-lélek el ne ragadtassa magát. Közben Jászai egy kissé megcsipkedte a fiatal szinész-generáeiót, a mely magát realisztikusnak nevezi és ennek ürügye alatt Ízléstelenségekre ragadtatja magát a közönséggel szemben.

Majdnem másfél óráig tartott ez a pompás

megnyilatkozás. A közönség mohó és meghatott gyönyörűséggel nyelte minden szavát és végezetül percekig tartó tapssal mondott érte köszönetét.

Még egy másik székfoglaló is volt az ülés tárgysorám: a Lőrihczy Györgyé, a ki első szavát a társaságban a kegyeletnek áldozta. Emlékbeszédet mondott. A Bodon József sirját kereste föl gondolatával és telehintette a maga költői lelkének szelid virágjával. Igaz érzés volt a szavában, igaz megin- dultsággal hallgatták és tapsolták.