Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 36-os doboz

1907. januárius 29.

ERDÉLYI HÍRLAP

3

■bőség, amelyről a kiállítás tanúskodik, a román királyság valamelyik tartományának fejlődését hirdeti és valahogyan meg ne tudja, hogy mindez a szegény „elnyomott“ magyarországi oláhok helyzetét mutatja be. Itt már a kiállítás az etnográfiai kereteket messze túllépi, történed, kulturális, gazdasági, sőt politikai kiállítássá vállik. A háziipari tárgyakon kívül bemutatja a transzivániai, bánáti és máramarosi fajrokonok kulturális fejlettségét, pénzintézeteik rohamos fejlődését, a román megyék nagy számát, a faji erőviszonyok változásait, melyekből az tűnik ki szerintük, hogy az „elnyomott“ a tíizzel-vassal magyarosított oláhság az utolsó évtizedekben százával oláhositotta el az elnyomó magyarság községeit.

Érdekes megemlíteni, hogy a pénzintézetek nagyságát jelképező oszlopok csupa osztrák veretű koronákból voltak összeállítva és a helynevek mindenike oláhositva, vagy latinositva. Egy szóval a magyarországi oláhság bukaresti kiállítása, amint Barna Endre hűen élénkbe állítja, nem voit egyéb, mint egyrészt a magyar állam létezésének, az idevaló tartozandóságnak nyílt megtagadása és másrészt izgató, dáko román szónoklat a romániai fajtestvérekhez intézve, a melyben tudomásukra hozzák, hogy a „határontuli“ testvérek öntudatosan és sikerrel dolgoznak a politikai egység megteremtésén.

A magunk részéről inég hozzá tesszük, hogy az oláh nemzetiségi törekvéseknek erne szokatlan és szertelen dicsekvése saját erejükkel és a magyar államiság tüntető semmibe vevése csak visszhangja a romániai dákóromán törekvéseknek. Bukarest képzőművészeti csarnokában : az Athenaeumban szobrok és képek egyaránt dákóromán eszméket hirdetnek, a kiállítási hivatalos kalauzban Vitéz Mihály oláh vajdáról akként emlékeztek meg, mint a kinek sikerült —- bár rövid időre — megtestesíteni minden románnak legragyogóbb álmát: az összes románok egyesítését. Marzesku szenátor a román szenátusban nyíltan hirdette, hogy Romániában az Akadémia, az alsó és felső iskolák miad a dákórománizmus érdekében dolgoznak.

A bukuresti kiállításon történtek talán utoljára figyelmeztetnek, hogy nem szabad tovább késlekednünk és még mielőtt a dákóromán törekvések oláhságunk egészét meg nem fer- tőztetik, örökre lehetetlenné kell tennünk ellenségeinket. De ne a tüneteket gyógyítsuk, hanem szüntessük meg az okokat, a melyeknek a tünetek csak okozatai. Erősítsük meg következetes, évtizedekre szóló politikával az erdély- részi magyarságot etnikailag, kulturailag és gazdaságilag. Fokozzuk lekötő erejét a legnagyobba a vármegyék íij beosztásával, hiszen erről a nemzetiségi sajtónak egyhangúlag az az

„kesergő“, kevésbé hatottak reám, — akkoron a szerelem még „terra incognita“ —- ismeretlen vidék — volt előttem, — ha gerjedt is bennem leányka, vagy épen leány iránt holmi vonzalom féle, az a fi pajtás iránt kelt rokonszevtől csak nagyobb szeiidsége- szendesége által különbözött, az bizon öntudatlan túl Platói szerelem lehetett, — de később, midőn 20 éves korba jutottam, s azon nagyobb fokú rokonszenv gerjedt bennem a földi angyal — az aranyos iránt, akkor kezdtem érteni a költőt és bibliámmá lett a Himfy szerelmei, kivált annak „boldog“ része; mi több, kénytelen lettem részleteit is nemcsak ismerni, de tudni is, mert az úri menyecskék, és leányok lapok számra tudták a strófákat, illő érzelgéssel „betéve“ declamálni, tőlök pedig az aranyosoktól hátramaradni nem lehetett.

Rákerült a sor a „Regékre“. Mindennek, mit eddig olvastam-halottam, hatása elfakult, eloszlott azon hatással szemben, melyet e Regék bennem keltettek. E mu az én regényes hajlamaimban gyúanyagra találva forra- dalomszerii elragadtatással hatott reám és uralkodóvá vált kedélyem fölött, túlszárnyalva minden eddig olvasottat. Lehet, hogy a lelkesülés superlativuma a fiatalság rovására esik, de ez esetben a naiv őszinteség esik javára.

A „magyar élőidéből“ való ezen „regék“ a „Csobáncz, Tátika és Somló“ kellették bennem minden eddigi olvasmányaim közt a legerősebb hatást, melyet az évek után követitélete, hogy „pokoli terv, a mely a nemzeti törekvéseket századokra veti vissza.“ Vasúti politikánkat állítsuk a nemzeti egység szolgálatába. És végül a nemzetiségi törekvéseket szolgáló egyházi, kulturális és gazdasági szervezeteket, a melyek úgyis a köznép kárára vannak, törvényhozási és kormányzati intézkedésekkel minél hamarabb semmisítsük meg.

Éjszaki Károly.

1818—1907. I

■MmrywMr

Kolozsvár, januári«* 28.

Szombat éjjel egy tisztes aggastyán hunyta le szemét örök nyugalomra. Hosszú, ma már ritka élet, 89 esztendő után érte a halál Éjszaki Károlyt, munkás és hasznos élet nyugalmas, boldog estéjén. Nyolcvankilenc esztendeig élt, históriai nagy idők tanúja s munkása volt. Mindvégig résztvett a szabadságharcban s átélte a modern magyar irodalom újjászületését. Mint ifjú legény, a latin világban nevelkedett s hogy minő irodalmi viszonyok voltak akkor, maga beszéli el visszaemlékezésében, melyet lapunk mai tárcájában talál az olvasó. A diákból, ki magyar olvasmányt szobalányuktól kapott elő- j szőr, magyar iró lett, 1848-ban már vígjátékot 1 fogadott el tőle a nemzeti színház, a forradalom megakadályozta előadását, de az alkotmányos élet helyreállta után Cydoni alma vigjáté- kával nagy sikert aratott. Több más darabot irt, nagy része volt a Petőfi Társaság megalakulásában 1877-ben s résztvett Kolozsvárt, mikor mint üzletvezető helyettes itt telepedett meg, az Erdélyi Irodalmi Társaság megalakulásában. Az irodalom élete gyönyörűsége maradt, élte végéig. Felelősségteljes, nehéz munkát végzett, mint államvasuti főfelügyelő Kolozsvárt, később üzletvezető is volt rövid ideig, de nyugalomba vágyott, kora nem engedte a nehéz munkát. Pihenése alatt teljesen átengedhette magát családján kívül régi ideáljának az irodalomnak, melyet késő aggságában is müveit. Felolvasást, elbeszélést, rajzot tartott az Irodalmi Társaságban, ha kellett, bármikor. Elnökölt is olykor ez üléseken. Talán legutolsó felolvasása volt, 1900-ban, melyen a régi Bakony rablóvilágáról Sobriról, Milfajtról s arról a korról mondott el érdekes visszaemlékezéseket. De színdarabot is irt. A régi görög életből vett ;

tárgyat egy vígjátékhoz, melyet meg is irt. Éjszaki Károly a legnemesebb és legkedvesebb típusa volt a régi magyar ember tisztes alakjának. Csupa jóság, vidámság. Soha senkit sem bántott, nem sértett, ellenben vidámsága, jókedélye fűszere volt a társaságnak, melyekben megfordult. Az Érd. Irodalmi Társaság valaha, (mikor még nem aludt) gyakorta összejöveteleket rendezett. Kulin Géza gróf, Szász Gerő, Éj- szaki Károly társasága vidám s érdekes, fűszeres szümpózionná tette e vacsorákat. Ez összejöveteleken kívül Éjszaki Károly sokáig minden délután pontosan megjelent Szász Qerővel, Székely Károlylyal és másokkal Nagy Gábornál, hol egy-egy pohár sör mellett el-el ado- mázgatott, el-el regélt a régi jó időkről — soha ki nem fogyott a jókedvből. Később, késő aggságában is szívesen eljárt társaságba. Olykor feltipegett az egyetemi könyvtárba s ott olvasásra kért egy-egy régi, jó könyvet, melyet ifjúságában g) önyörüséggel forgatott. így idézte föl messze távozott ifjúságát, mely lelkében mégis mindvégig megmaradt. Éjszaki Károly a sztánai nyaralótelepnek egyik első lakosa s egyben alapitója volt. Csodákat beszélt el a villa-telep levegőjéről, vizéről. Ott tartózkodása mindig jó hatással volt egészségére. Az utóbbi időben már nagyon elgyengült, a 89 év terhe nagyon nyomta, kivált azért, mert egy influenza pár év előtt meggyötörte s elgyengítette. Szeretett családja körében érte el a halál. Boldog élete volt. Szeretet környezte s maga is szeretettel teljes, nemes lélek volt. Halálát, mindnyájan kik ismerték, akik tehát tisztelték és szerették, igaz részvéttel fogadják s megőrizik e bájos, nemes aggastyán emlékét szivükben.

Éjszaki Károly életrajzi adataiból a következőket közölhetjük:

Északi Károly született 1818. október 2-án Bakony-Rédén Veszprémmegyében; az alsóbb iskolákat a tatai gimnáziumban, a bölcseletieket a pozsonyi akadémián és a pesti egyetemen, a jogot a győri akadémián és a mérnökieket a pesti egyetemen végezte, 1848-ig, mint mérnök működött; a szabadságharcban mindvégig résztvett és Csányi László oldala mellett nyert hivatáskört. A Back-korszak első éveiben a mérnöki munkák szünetelvén, irodalommal foglalkozott. A munkásviszonyok javultával ismét a mérnökösködéssel foglalkozott és Fehérmegyében, melynek közel harminc évig lakosa volt,

kezők: Dobozi, Döbrönte, Kemend, a Sz.- Mihályhegyi remete, A megboszuli bitszegő, hasonló gyönyörrel tápláltak, s hányszor lettek ezek élőiről kezdve végig és ismét elolvasva. Kisfaludi Sándor müve velem hált.

Legyőzhetetlen vágyam keletkezett mind e „történetek“ számba vett „regék“ színhelyeit látni, megjárni, bekalandozni. Addig erősköd- tem apám körül, hogy ha már egyszer expe- diciókint megjáratta velünk Esztergomot, hogy ott az építés alatt levő, s közel kész bazilikát megbámuljuk, annál inkább elküldhet bennünket a magyar elöidők regéinek színhelyére, melyek érdekessége mindennek fölötte áll, — mert hát mi egy bazilika egy várromhoz, hát még öt-hathoz képest?— Végre sikerült.

Kisfaludy Károly müveivel később ismerkedtem meg. Színdarabjait előbb láttam színpadról, mint olvastam. Regényes hajlamaim folytán hősi és lovagi komoly darabjai tetszettek kezdetben, később vigjátékai, különösön a „Csalódások“, „Pártütők“ és „Kérők“ emelkedtek ki a sok közül és csábítottak arra, hogy vígjáték íróvá legyek. Tényleg azokat, melyekkel szárnypróbálgatásaimat kezdtem, az említett daraboknak modorban, irályban, szóval : minden tekintetben való utánzásával Írtam, — csak később láttam be, hogy a modern formákat kell követnem. — Elbeszélései, kivált a „Tollagi Jónás“, nem különben versei, kivált „a Rákosi Szántó“ kedvenceim voltak. Pesten egyetemi deák koromban oly családnál laktam, melynél több könyvet, köztük

3—4 kötet Kisfaludy Károly félét — hogy úgy mondjam — itt-ott hentergőben találtam ; ezt azért vélem megjegyzendőnek, mert azok az akkori divat szerint a cim előtt képpel voltak ellátva és pedig a szokott rézmetszett helyett Kisfaludy Károly sajátkezű festményeivel, sőt egy ily könyv szövegje is kézzel írott volt, állítólag a költő Írása. Úgy vétem, hogy a családdal együtt azon könyvek is elkallódtak.

A regények kiválólag kedvenc olvasmányaimat képezték. A magyar regényeket a könyvben megjelenteket — körülbelül mindannyit olvastam ; a németeknek nevesebb részét, úgy fordításokban a francia és angol fennforgókat szorgalmasan és kedvvel olvastam. Nem akarom itt a sok és külön nyelvű, magas rangú regényírókat osztályozni, sem felsorolni, csak a saját Ínyem szerintieket és reám legkiválóbban hatókat emlitem. Ezek ketten vannak: Dickens és Jókai.

Dickens személyeit és cselekvényeit élő képekkint állítja elő, az ő regényei Írott kine- rnatographiá.k; mozogni látja, beszélni hallja embereit az olvasó. Méltó versenytársául Jókaii állítom. Jókai — azontúl, hogy tőzsgyökeres magyar — Dickensi sok tekintetben felülhaladja, különösen élénk fantáziájával, mely az olvasót a hihetetlen dolgok hihetőségébe is belehipnotizálja, továbbá ősi sajátszerü humorával s irályával, melyekkel bámulóit elbájolja és hogy ehhez azon hurt, mely magyar hangokat zeng, remekül pengeti. Pengesse is e