Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 34-es doboz
XXII. évfolyam, 1. szám. Budapest, 1909. március 15. EGYETEMI LAPOK A MAGYAR ORSZÁGOS DIÁKSZÖVETSÉG, A SOROMPÓ ORSZÁGOS IPARVÉDÖ LIGA HIVATALOS LAPJA. FŐSZERKESZTŐ : u. UHLWURM ÖDÖN. MEGJELENIK MINDEN HÓNAPBAN KÉTSZER Szerkesztőség és kiadóhivatal: ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Kolozsvári társszerkesztőség : Budapest, Vili., Üllői-út 22. Kor. Egész évre . . 6.— Félévre .... 3.— Kor. Sorompó tagjainak 5.— n n 2 50 Nádas-tér 1. sz. TELEFON 65 - 89. TELEFON 763. „MAGYAROK MARADUNK!“ Irta : Dr, Baross János, orsz. gyűl. képviselő. Ma 15 éve, hogy a fővárosban először beszéltem nyilvánosan: a Petőfi-szobornál, március idusán. Midőn letettem az ifjúság nemzeti szinü koszorúját a magyar szabadság lantosának érclábaihoz, belebotlottam egy másik, már ott levő koszorúba. Vörös volt a szalagja, nem nemzeti, — a szocialisták tették oda. Mint naiv, vidékről felkerült diák, akkor még meg- botránkoztam rajta, hogy a „nemzetköziek" ki akarják sajátítani a maguk részére Petőfit azért, mert a világ összes népeinek szabadságáért lelkesedett. És azóta minden évben megindul ez a vörös búcsujárás ki a Duna partjára — és minden évben sűrűbb sorokat látok felvonulni. Hát nem félnek azok az öblös torkú szónokok, hogy egyszer csak megmozdul felettük az az ércember és „lángostort fonva végigkorbácsolja“ őket, és megelevenedett érclába lerúgja a lépcsőkről azt a vörös szalagos koszorút?! De az az ércszobor mozdulatlan és vele együtt néma és türelmes, mint egy „élő szobor“ az egész magyar nemzet is. Némán tűri azt az évről-évre szemérmetlenebb világcsalást, amely azt hirdeti, hogy a „nép“ szabadságának semmi köze a „nemzet“-hez, sőt, hogy amig erős a hazaszeretet, amig a nemzet egyetemes érdekei irányadók, addig nem lehet boldog a — nép. Hát a negyvennyolcas hősök, akik szabaddá tették a jobbágyot, akik az alkotmány sáncai közé felvettek minden ma- , gyár polgárt, akik szabaddá tettek minden szolgát, akik leverték a lelkiismeretről a szellemi bilincseket, egyenlő jogot adtak minden fajnak és vallásnak, talán piros rongy után rohantak a csaták füzébe, a szabadság harcába? Én úgy tudom, hogy a zászló, amit hősök követtek, három színben játszott, piros — csak hulló vérük volt. De hiszen nekik van igazuk; bátran hamisíthatják a történelmet, zavartalanul gúnyolhatnak mindent, ami magyar, jött- mentek, akiket nem fűz ehhez a földhöz elmúlt századok könynye és bánata, feltartás nélkül mételyezhetik meg a nép széles rétegeit, és bántatlanul önthetnek mérges vitriolt tápláló olaj helyett még a magyar tudomány mécsesébe, még az ifjúság jóra-rosszra egyaránt folyékony leikébe is. Igazuk van; teszik, mert tehetik. Tehetik büntetlenül, mert hiszen azok a hősök már elporladtak, a „materialista“ ifjú óriásak nem félnek a hazajáró lelkektől, hogy kikelnek sírjukból és mint Krisztus urunk, szétvernek a kufárok között. És tehetik, mert mi, a nagy ősök kis utódai lomhák, közönyösek és — gyávák vagyunk! És a métely terjed tovább. A gyenge, a fiatal lelkeket rontja meg először; népem jövendőjét, hazám fiatalságát mérgezi leginkább. Mint a fojtó köd, vette körül a fővárost, úgy, hogy az megszűnt
