Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 332-es doboz
Feíőíi naplsike előtt Megzörgetem az erdők avarját: foszlik a hamvadé falevél, alóla kisurran a virulni kész élet üde leheiete, a zöldélö füvek szava: „Élni, élni!“ Megkopogtatom az alvó tölgyeket: százados, vihartépett törzsük kongva felel a kétdé- semre, mint élő szív dobban a vágyuk a fogantatás riigybontó, édes érzetén. ^ Kell-e szebb csokor most, mint az éledő márciusnak tavaszt ígérő üzenete?! — A szomorú, szürke ég aljára hímezem a félénk ibolya mosolygó derűjét, a hóvirágnak tiszta hófehérjét; megtűzdelem a múlt hervadó levelével, az emlékek lelepett ágaival védem a széltől és a kora fagytól. Majd holnap kék köntöst vesz az égbolt is magára, kék palástot merit az ibolya szeméből, tavasz ruhát a hóvirágból s az erdők vajúdó, mindinkább diadalmas, nehéz sóha jából kihar- san arany harsonával a nap éltető, anyai melege! Tavasz! Mutasd meg napfényes mosolyoddal az_ Örök Petőfi szerelmét; bontsd ki az erdők éjjeléből sugárzó lelkű dalnokokat: nem ott a kétes félhomályban, hol bag jók suhogják körül, — itt az élet viruló kezdetén, a tavaszi verőfényben taníts meg úgy szeretni minket, ahogy O szeretett. Úgy tudjunk azok lenni, akik vagyunk, márciusi akarat, ahogy Ö akart, — ihletett zászlósai, testvérei legyünk, kik Benne élnek. Veie dalolnak, Vele éreznek és Vele tesznek. Úgy legyen minden gondolatunk azé az anyaföldé, melyet Petőfi szeretett, mint az erdők .mélybefutó gyökérzete. Mindén pezsdülő, éledő életkedv: kicsiny, szerény ibolya-virágom, koszorúba fűzlek. Szép a fe köszoutgetésed! Halk szóval, illattal ko- szoruzd meg a te költöd sírját, az erdélyi rab- virágok panaszát súgd meg, a Tátra gyopárét is, a bánáti rózsáét is, a lajíavidéki orgonáét is és majd bizni tudsz újra. mosolyogni szebben. Te kis virág, szívd fel magadba, az Ö porát, illatozd szerte, mert napsugárban él az. kit eltemettek s a napsugár visszamelengeti hálásan illatod: visszamelenget majd Petőfi lelke! Ott él Petőfi a márciusi napban, a felhős ég felett. Idegen fajzat hiába ácsolt októberig bitókat, hollóhad tépdeshette, mocsári folyondár befuthatta százados tölgyfánkat —, felhős égbolt csupán —, a vihar is elmúlik, elszáll. Aztán megmaradsz nekünk arany verőfénynek s megvilágítod majd a mi utainkat: Kelet,. Nyugat, Észak és Délnek. Börzsönyi Béla.
