Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 33-as doboz
Búcsú, Elhullott a rózsa piros szirma, Fáj a lelkem . . . s hogy ha tudna — sírna; Mint a földre az éj sötét árnya Nehezedik a búbánat rája. Hisz oly rövid volt a boldogsága, Mint árnyékom, fényes nyári délben . . . Miéit kellett rajta már túllépnem ? Megnehezült a sors keze rajtam ! Eh, de erről szólni sem akartam ; Fájó lélek oly hamar eltéved, Hej kaján sors, szivem egyre téped! Biztatom, de hiába, — magamat, Szivem egyre csak panaszra fakad; Ki gátolja meg a folyó árját, Mikor egyszer túllépte a gátját ? Megirigylé a sors boldogságom, Isten veled szerelmem, virágom , Fényes napom életemnek egén Te, ki ragyogsz szerelemmel felém. ügy elszakít végzetem most tőled, Hogy tán hirt sem hallok majd felőled : Ámde hiszek a remény szavának, Mely azt súgja : hogy majd újra látlak. Ha a telet a tavasz elűzte, S virágait koszorúba fűzte, Kizöldiilvén, megzendül a berek , — A szerelem szárnyán nálad termek. Eljövök, mint a napnak sugára Harmatgyöngyért hajnal hasadtára; — Eljövök, mint a hajnali szellő, A rózsának 5 Hátáért eljő. De mig visszanyerem boldogságom , Isten veled, szerelmem, virágom, Fényes napom, életemnek egén ; Ragyogj, ragyogj szerelemmel felém. Fáj a lelkem! de hogy is ne fájna; Petőfi látván,
