Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 33-as doboz
Búcsú. Elhullott a rózsa piros szirma, Fáj a lelkem . . . s hogy ha tudna — sima; Mint a földre az éj sötét árnya Nehezedik a búbánat rája. Fáj a lelkem ! de hogy is ne fájna; Hisz oly rövid volt a boldogsága, Mint árnyékom, fényes nyári délben . . . Miéit kellett rajta már túllépnem ? Megnehezült a sors keze rajtam ! Eh, de erről szólni sem akartam; Fájó lélek oly hamar eltéved, Hej kaján sors, szivem egyre téped! Biztatom, de hiába, — magamat, Szivem egyre csak panaszra fakad; Ki gátolja meg a folyó árját, Mikor egyszer túllépte a gátját ? Megirigylé a sors boldogságom , Isten veled szerelmem, virágom, Fényes napom életemnek egén Te, ki ragyogsz szerelemmel felém. ügy elszakít végzetem most tőled, Hogy tán hirt sem hallok majd felőled : Ámde hiszek a remény szavának, Mely azt súgja: hogy majd újra látlak. Ha a telet a tavasz elűzte , S virágait kos.eorúba fűzte, Kizöldülvén, megzendül a berek, — A szerelem szárnyán nálad termek. Eljövök, mint a napnak sugára Harmatgyöngyért hajnal hasadtára ; — Eljövök, mint a hajnali szellő , A rózsának illatáért eljő. De mig visszanyerem boldogságom, Isten veled, szerelmem, virágoni, Fényes napom, életemnek egén ; Ragyogj, ragyogj szerelemmel felém. Petőfi látván.
