Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 32-es doboz
hatott sokáig. Magyarországon már évek óta nem járt, mert sz itteni rendőrség állandóan szemmeltartottí», ami sehogysem tetszett neki s így megvetette a hazáját. Utol ára öt évvel ezelőtt járt Budapesten, miután Wiesbadenben egy éjszaka 200000 márkát nyert. Elegánsan berendezkedett, egy hires fólvilági hölgygyei volt látható mindenfelé, de a tekintélyes ösz- szeg alig tartott négy hónapig. Horváth ekkor ismét visszatért régi mesterségéhez, a hamisjátékhoz s neve gyakran szerepelt a külföldi rendőrségi krónikákban. Egy óv óta nem adott már életjelt magáról s csak most nemrégiben értesítette a francia rendőrség a budapesti államrendőrséget, hogy Horváthot hamiejátók miatt több havi fogházra ítélték. Most újra Bernben érte utol végzete. Afehéregyházai sikorU — Petőfi halílának mai évfordulója alkalmából. — Elhangzott a szivekbe markoló „Talpra magyar! “ hivó szava s után a Kárpátoktól az Adriáig minden ajkról visszhangzott az intés, hogy: Itt az idő, most vagy soha!. .. És a lánglelkü lantos hívása nem volt kiáltó szó a pusztában. Anya a fiának, ifjú asszony a férjének, menyasszony a vőlegényének sajátkeziileg tűzte a mellére a nemzetiszinü kokárdát, fölavatva őket ezzel szabadságot védő harcosokká. Igaz, voltak habozók, aggodalmaskodók is. A magyart már olyan sok megpróbáltatás érte. Szabadságért kitűzött zászlóját nem egyszer tiporták porba idegen zsoldosok mocskos kezei; és olyan sok szenvedés járt nyomában a vérbefojtott küzdelemnek! De hát ezek a szomorú képek csak az aggok lelki szemei előtt vonultak el. Az ifjúság szivét a szabadságért való barcvágy dagasztotta s alig akadt soraiban, a kinek eszébe jutott volna időt venni magának a fontolgatásra . . . Nemes és nemzetes Zeyk Dániel is azok közé tartozott, akiknek lelke elborult a haza sorsán s egyben kincs kétség gyötörte a szabadság harcának kimenetele iránt. Nem csoda, hogy deli fiá\ szeme- fónyét nehezen bocsátotta a harcolók sorába s minden ékesszólását elővette, hogy háza neve örökösét más elhatározásra bírja. Véres csataképeket rajzolt az ifjú elé, s a háborúk borzalmait a legrikitóbb színekkel feskette. — És ha fogságba jutsz ? — kérdezte az apa elfojtott hangon. — Erre is el kell készülve lenned fiam . . . Az ifjú egy pillanatig gondolkozott, de aztán csakhamar hátraszegte fejét és dacosan mondta: — Nem jutok fogságba . . . — Azt nem kérdik tőled, fiam — vélekedett az apa szomorúan és halkan, mintegy magának mormogta: — Mintha bizony hosszas tárgyalásokat folytatnának azzal, aki a körmük közé kerül, hogy vájjon mi a véleménye a helyzet szignaturájáról ? Az ifjú megértette a rejtelmes szavakat s míg szelid szemei egyszerre valami mondhatatlan fénytől ragyogtak, a mgegyőződés igaz hangján felelt, szintén mintegy magának: — Akárhogyan lesz : az uto'só szó az enyém lesz . . . * Az a töpörödött kis szürke emberke, kit első pillanatra az erdélyi urak penzionált embernek, Puch- er osztrák generális pedig „alte trotilnak“ nevezett, amint átlépte a Királyhágót, csodadolgokat müveit. Piski, Nagyszeben, Szelindek, Brassó és a többi csatamező mind-mind a magyar fegyverek dicsőségéről és Bem apó tüneményes vezéri tudásáról tettek tanúságot. *) *) Ma 61 éve, hogy Petőfi meghalt a segesvári ütközetben. 4 Pár hónap alatt megtisztította Erdélyt osztráktól, orosztól s visszaadta az anyaországnak. Fajdalom, a derék munka után Erdély még sem élvezhette az édes pihenést.-Hegyvö’gy ontotta magábó az ellenséget, ugyancsak a bérces főlddnek a szülöttei. S amiként ritkultak Bem apó vitéz hadsorai, abban, sőt hatványozottabb mértékben szaporodott az elienség. A maroknyi magyarság titáni harcot vívott. A székelyek, Bem apó „fiai“, hűséges elszántsággal védték lépésről-lépésre azt a sok vérrel áztatott szentföldet, melyet egy ezredéven át Hadúr segedelméből magukénak hittek, s mely fölött most idegen akarja gyakorolni a birtoklás jogát. Hát elfordította volna tekintetét Hadúr az ő népéről? Úgy kell lenni. Odaát az anyaországban is hovatovább kezdett elhomályosulni a honvédfegyverek harci dicsősége. Osztrák, rác, tót mellé oda- szegődött ellenségnek a hatalmas muszka is, harcedzett jól felszerelt hadsereg, melylyel szembe a fiatal, tűzkeresztségen még alig-alig átesett honvédőink csak szabadságért dobogó szivüket szegezhették ... A 49-iki dicsőséges tavaszi hadjárat úgy Erdélyben, mint az anyaországban kedvezőtlen fordulatot vett, úgy hogy Budavár bevétele után az eddigi támadó magyar sereg majdnem minden pontban már csak a védelemre szorítkozhatott. Ilyen körülmények közt Bem, aki, maroknyi seregével képtelen volt a küzdelmet sikeresen fölvenni a minden oldalról támadó ellenséggel, arra sem számíthatott, hogy az anyaországból kaphasson segítséget. Mindazonáltal nem csüggedt; teljesen magára lévén hagyva, amit vállalt, annak meg is akart felelni. És most már úgy okoskodott, hogy a stratégia teréről a diplomáciai tevékenység porondjára lép. Julius közepén 2000 főnyi csapat élén egyszerűen beütött Moldvába, azzal a szándékkal, hogy az ottani csángókat zászlója alá szorítja, másrészt pedig a lakosságot lázadáérü bírja Oroszország ellen, hogy így dolgot adjon az északi kolosszusnak. Az ügyesen kieszelt terv azonban egyik irányban sem sikerült s Bem apó egy szép reménnyel szegénnyebben tért vissza Erdélybe. Julius 28-án már Marosvásárhelyei! volt s itt értesült róla, hogy Lüders orosz tábornok az egyesült orosz-osztrák sereggel a város ellen nyomul. Bem nem sokáig habozott; összeszedte seregét és elébement a hatszorta erősebb ellenségnek. Julius 31-én kora reggel az előcsapatok már találkoztak is, mire mindkét részről kezdtek fejlődni a esatárláncok. Az ellenség csapatai a Marosvásárhelyre vezető fehéregyházai és ördögfalvi utakon foglaltak állást, amig Bem serege a segesvári utón nézett velük farkasszemet. De nem sokáig. A hős lengyel a hirtelen elhatározás embere volt s ez jellemezte őt minden hadi cselekményénél. Minden hosszabb fontolgatás nélkül rávetette magát az ellenség balszárnyára s olyan eredményesen operált, hogy e pontról az ellenséget nem kis zavarba hozta. Lüders teljességgel lehetetlennek hitte, hogy itt az egész magyar sereggel volna dolga. Úgy okoskodott, hogy a „vén pólyák“ csak tüntet, amig a hadsereg zöme Vásárhely felől megérkezik és csak akkor kerül ütközetre a sor. Ebben a föltevésben seregének nagyobb részével egérutat vett, hogy majd elébe megy a vélt ellenségnek és elvágja Bem seregétől. Ezalatt pedig Bem apó egyre-másra vezényelte a rohamokat s déli egy órára a fehér- egyhazai utat szerencsésen meg is tisztította az ellenségtől. Ugyancsak hátrálni voltak kénytelenek az oroszok az ördögfalvi vonalon is. A délutáni órákban már már ki is csikarták hős honvédeink a győzelem dicsőségét. Ekkor azonban Lüders visszaérkezett a derékhaddal. Most már tisztában volt a helyzettel. Mi volt neki a maroknyi honvédsereg ? Először is az osztrák dzsidásokat vezényelte ! rohamra, ezeket azonban derék huszáraink alaposan ________ARAjJI közlöny,___________ v isszaverték háromszor is. Lüders kicsinylően mosolygott a szövetséges lovasság ilyetén kudarcán, aztán összes kozákjait rohamra vezényelte. Hát ennek az erőnek ellentállni az amúgy is kimerült s számra is csekély honvédlovasság már nem volt képes. Hátat fordított az ellenségnek, miáltal m gbontotta a még derekasan küzdő gyalogságot is. A harc sorsa ezzel eldőlt. A honvédsereg apró- cseprő csoportokra szakadozott és hanyatt-homlok futott, ki merre látott. Egy osztály Mátyás-huszár még előtermett valahonnan, hogy a gyalogságot ugy-ahegy fedezze, de a fergetegként rohanó kozákok csakhamar ártalmatlanokká tették őket. Lüders messzilátón szemlélte az ádáz küzdelmet és ekkor egy, minden igaz katonának gyönyört adé kép vonta magára a vezér figyelmét: Már csak egyenkint szállingóznak a futó honvédek, nyomukban az üldöző kozákok. De egy daliás honvédhuszár egymaga útjukat állja s jobbra-balra halálos csapásokat osztogat széles kardjával. A marcona, félelmet nem ismerő kozákok is megdöbbenve eresztik le pikájuiat e hősiességet felülmúló küzdelem láttára, mintha azon elmélkednének, hogy vájjon nem valami földöntúli, sárkányt ölő vitézzel van-e dolguk ? — Igazi gladiátor — mondta Lüders a körülötte álló tisztekhez fordulva. Aztán intett a segédtisztjének: — Őrnagy úr, nyargaljon lóhalálában, mig nem késő és bírja megadásra azt a derék katonát. Az őrnagy szélvészként röpült a küzdő csoport felé s már jó távolról kiáltotta a kozákoknak, hogy csak a védelemre szorítkozzanak, a honvédnek egy hajaszála se görbüljön. így történt. A kozákok keresztbe fektették maguk előtt hosszunyelü pikáikat, hogy felfogják a honvéd sűrű csapásait, amelyeket irgalmat]snul osztogatott, mignem széles kardja valamivel a markolaton felül kettétört s pengéje sebes röptében megint harcképtelenné te t egy kozákot. 4z- tán csonka kardját suhintotta egy másiknak a mellébe, aki menten lefordult toporzékoló lováról. — Kapitány ur! — kiáltozott közeledve a kozák őrnagy — adja meg magát, nincs értelme az egyenetlen küzdelemnek . . . már fegyvere sincs. — De van ! — válaszolt é des hangon a honvéd s nyeregkápájából finom müvü pisztolyt húzott elő, melyet neki szegzett az orosz tisztnek. — Ez nem jött zavarba, hanem jóakaratu hangon ismételte: — Adja meg magát kapitány ur! Ön megtette a kötelességét. A további küzdelem istenkisértós, biztos halál . . . — Inkább halál, mint fogság ! — felelt a honvéd határozott hangon és maga felé fordította a pisztolyt. — Ez az utolsó szava? — Ez! És eldördült a pisztoly. A honvéd élettelenül hanyatlott le lováról. Ugyanebben a pillanatban a szemközt levő kishalomról imbolygó, meg-megrokkanó léptekkel támolygott le egy másik honvédliszt. Fedetlen fejjel, mellén szétnyílt atillával, mely alól piros vér serkedzett, nyitott galléru fehér ingóbőL Nem volt kard az oldalán, de jobbkezében fehér lapot szorongatott görcsösen, mintha testamentumát tartalmazná, mit azalatt vetett papirra, mig bajtársa, Zeyk Domokos vivta titáni harcát a kozákokkal. Igen nehezen jutott el a zöldelő kukoricáshoz. Itt megfordult, hogy még egy búcsúpillantást vessen ama táj felé, ahol bajtársa élettelenül feküdt a puha füszőnyegen. A nap éppen utolsó sugarait szórta az elnémult csatatérre. Egyik sugár bearanyozta az ő halvány arcát is, amelyen a fájdalom helyett szinte elégedett mosoly tükröződött, mintha azt akarná kifejezni, hogy: „ő“ már megdicsőült! . . . Aztán megfordult és támolyogva még néhány lépéssel tovább vonszolta nehezen elszálló lelkét. iyiü. július 31
