Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 32-es doboz

Petőfi

Ötven év előtt meghalt egy szegény, kopott magyar poéta. A mig élt: élhetetlen volt. Hogy meghalt: halhatatlanná lett.

Ennek az ötven év előtt összetört gyönge testnek örökké élő, lángoló lelke suhan ma a magyar földön végig. A hogy végigsuhan: megmozdul a föld, megindulnak a tömegek, szárnyalnak a lelkek. A költő lelkének meleg érintése nyomán ünnep támad a széles magyar földön: édes, lelketadó, nagy jövőre biztató ünnep.

Én nemzetem, rád ismerek megint! Az vagy, a minek tudni akarlak: a nagylelkű, a melegszívű, az emlékező, a hálás. Nem a hatalmasok lába előtt görbedsz r ott térdelsz az elhagyott poéta sirhantjánál. Ajkaid könyörgésre nyílnak; de nem az emberekhez : Istennek szól az. Oh, ha sohasem cselekednél másként . . .

Ünnepelj csak, édes nemzetem! Ne szégyeld azt a szegény kopott poétát. Neved dicsőségét ö vitte el messze tengerekre. Az ö ünnepének édes melegében olvad össze lelked : sok millió ember lelke. Az ilyen magasztos egyesülés lángja edz, tisztit, nemesit. Szükséged van arra. Számod kicsiny: a múltak viharait csakis lelked nemességének erejével küzdötted le. A jövőnek megpróbáltatásait is ezzel kell meggyőznöd . . .

Vidd el virágaidat Segesvárra! Borítsd el velük legkedvesebb fiad sírját! És áldd meg most és mindörökké az ö felejthetetlen, kedves emlékezetét !

Lovászt/ Márton.----------------------------------------------------------------A

potheosis.

Petőfi Sándor halálának félszázados évfordulójára. Irta: Jókai Mór.

Háttérben Petőfi érczszobra, mögötte görög stylben épült csarnok, e felirattal: «Petőfi-ház», párkányzatán Petőfi elhalt kortársainak mellszobrai: Arany, Tompa, Lisznay, Kerénvi, Bórczy, Obemyik, Vajda, Degré, Pálffy Albert, Egressy G., Irinyi, Vasváry stb. Szabadság nemtője: fején diadém, fehér redős öltönyben, két keze bilincsben, lánczczal összekötve. Sötét van: csak egy csillagfény ragyog a szobor feje felett a magasban, melynek vékony sugára a szoborra dereng alá.

Nemtő. (Tompa, gyászoló hangon.)

Nem magad estél el: veled együtt szálltak Emléktelen sirba Haza és Szabadság,

Kikért éltél, kikért vérhalált kiálltad,

A rombadült ország, szegény Magyarország. — A sirt fölöttetek simára taposták.

Aztán sötétség lett, — kisértetek éje Ur lett benne minden gonosz szellem — tábor, Kiket elszabadít alvilágnak mélye Halottat és élőt kínozni vaktából.

A pokol közel volt, az ég pedig távol.

Kioltottak minden csillagot az égen,

Csak egyet nem tudtak: mely szivedből szállt ki. Melynek azt hirdették tündöklő sugári,

Lesz e lidérczhozó éjszakának vége.

S szabad Magyarország, a milyen volt régen.

Ha tudnak álmodni sírjukban a holtak,

Csak azt álmodhatják, mit az élők itt fenn, Hogy még visszahozza a jövő a múltat.

Hogy egy nép keze nem maradhat bilincsben. Él még magyar nemzet, él még magyar Isten.

Ki sugdosott az eltemetett nemzetnek Álmában, hogy halál ne legyen belőle.

Eltartott ez álom egy emberöltőbe.

«Ne rettegj jövődtől, múltadat ne vesd meg!» Te voltál az, örök szabadság költője.

Jós voltál, próféta, kitől hitet vettek,

Dalaid szikráin láng kelt a szivekben.

Kik élve üldöztek, holtan megszerettek S a kik hívek voltak, azok még hivebben. Idegen lelkekből honszeretők lettek.

Szerkesztősen: íerez-kórüt 19. sz,

S az ég meghallgatta a holt költő dalát: Remény csillagait sorba gyújtogatta,

A csülagok után felhozta hajnalát,

Bilincsét, lánczait a nép szétszakgatta.

S a nemzet föltámadt az uj virradatra. (Hajnalfény, majd napfény derül.)

Nemtő. (Kettészakítja a kezén levő lánczokat.)

Hajnalhasadtára a látóhatárig Jut az éj tábora, a gyötrő kisértet,

Kelő fénysugárból magasra kiválik Ostorával űzve a futó lidérczet,

A te érczalakod, visszanyerve élted.

Érczből volt a szived, mig dobogott élve;

De égett a haza és szabadság névre.

Most érez vagy egészen : hát szív vagy egészen; Fejedet az égig emeled merészen;

S szemednek engeded, hogy a napba nézzen.

S napnál fényesebbre: feltámadt hazádra,

Ez imádott földre, bérczedre, rónádra.

Bérezek, rónák hazaszerető népére.

Kit Isten teremtett a saját képére.

Kiben az ősöknek buzog honfi-vére.

Lásd és hevüljön át érczalakod tőle,

Legyen izzóvá és ragyogjon az éjbe,

Hogy lett bálványnyá a szabadság nemtője. Lásd szoboralakban, mit nem láttál élve,

S dobbanjon érezszived túlvilági kéjbe.

(Nemtő ledobja kezeiről a lánczokat.)

Nincs már rab nemzet, nincs elnyomott ország, Szabad a föld, a nép, a sajtó, a szellem, Szabadság rendezi a törvények sorsát.

Sötét visszavonás nem félelmes ellen,

Árulás daemona nem győz honszerelmen.

Az utolsó hang, mit földön élve hallál,

Sebektől vérezve, földre legázolva Vad csatakiáltás volt, győzelmes hurráit:

A mivel a szilaj zsarnokká lett szolga A szabadság hősét a porba tiporja.

Most népdal üdvözöl szabad népek ajkán,

Kik dalaid zengik, szájról szájra szállva,

S hallgasd, hogy éltetnek a nap alkonyultán Aranytermő kalászt aratva, kaszálva.

A délibáb játszik távol láthatárba.

Mit utolszor láttál élő szemeiddel Romhalmaz volt, égő városoknak üszke.

Most palotasorok, szemeidnek hidd el.

A való versenyt fut merész reményiddel S miként a palota, a gunyhó is büszke.

S a porba hullt zászló, mit véreddel festél, Most magasan lobog, egész nemzet védi : Megsokasodtak a régi kor honvédi.

Kit messze kerestél, kit egykor elvesztél,

Itt van körüled, a dicső hon, a régi.

S ezt köszöni e hon kihullott vérednek,

A mi soha nem hull el, élő dalaidnak Szabadság-virági porodból erednek ;

Lelked sugáriból csirái faliadnak,

Dalaid diadal neked egymagádnak.

Sírod csak keressük, de lelked köztünk él;

Ott leljük lantodnak minden pengésében, Unokáink tudják, mit mi tudtunk régen:

Hogy drágább vagy nekünk édes mindenünknél, Soha a magyar szó nem zengett oly szépen.

Mag volt, mit elhintél: erdő lett belőle,

Szabad és egyenlő testvér minden polgár,

E jelszóval haladt nemzeted előre.

E jelszó lángjával égett minden oltár,

Ez a hármas jelszó hirdeti, ki voltál.

E földtekén alig van már más földdarab,

Hol c hármas jelszót még hiszik és vallják.

De ez az egy haza menhelyül megmarad S újra felzenditi, hogy a népek hallják.

S kövesse erős tett, mit mond szent akarat.

A mig e kicsiny nép, kit magyarnak hinak, Szabadság és emberszeretet őre lesz,

Sok küzdelme lesz: mert ellent sokan vívnak De el nem fog bukni, soha nem csüggedez. Szabadság nemtője mindig mellette lesz.

Nemtő (felragadja a Petőfi-szobor talapzatára fektetett nemzetiszinü zászlót, e fölirattal: «Szabadság, egyenlőség, testvériség» s Petőfi szobra felé nyújtja.)

Ragadd e háromszin zászlót érczkezedbe.

Mely élve emelte, halva is megvédte.

A jövendő várát ezzel te veszed be,

S ha mi ellágyulnánk, te érezszobor, védd te Legyen veled együtt halhatatlan élte.

Előfizetési ar i e;;ész évre

3 irt 50 kr. 14 trt — kr.

Egyes szám ára: hoiybea4kr*

vidékén 5 kr.

Kiadóhivatal: Teréz-körút 19, sz

Lapunk mai száma 32 oldal.