Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 31-es doboz
Előre bocsátottuk, hogy Petőfi lelke korának és nemzetének minden érzését, minden eszméjét önmagában egyesítve, az egyetemesség magaslatára emelkedik. Petőfi múzsája azonban kezdetben nem emelkedett magasabb álláspontra; sőt a haza fogalmáig sem, mert megelégedett a szülőföldnek, a szűkebb értelemben vett hazának fogalmával. 0 is úgy van, mint a nép gyermeteg érzésű fia, ki kilépve a család szűk köréből, faluja tornyának látköréig bír emelkedni csupán s ha a sors viharja a nagy világba űzi, ismeretlen bujdosásba hajtja, e nagy világ, a bujdosás ez ismeretlen helye ritkán van messzebb a hetedik falu határánál. Legelső költeményében (Hazámban) még a szülőföld fogalma előtte kongruens fogalom a hazával. Az arany kalászszal ékes rónaság, hol enyhe bölcsőjének lágy ölén az anyatejnek mézét izlelé, kielégíti az ő naiv szívét, egyszerű korlátolt látókörét; még lelke nem tud fölemelkedni a szülőföld konkrét fogalmáról a haza abstraktabb fogalmára; még phantasiája nem tud átröpülni ama szűkörű ismeret-korlátokon, melyek az ifjúi lélek szárnyalását szabályozzák. De lassankint ez a szűk látókör, ez a természetes naiv korlátoltság tágúl és a -»Két vándor*-ban már a haza abstrakt fogalma mutatkozik, bár itt is ama korlátoltsággal, mely a költőt a rónához, mint tulajdonképeni hazájához köti. A költőnek hazája, fejlődése első szakában még mindig ott van a délibábos rónán, a Tisza és Duna között s ha vágyai és csillogó reménye el is vezérlik a haza más részére, idegennek és hontalannak érzi magát s visszasohajt lelke az elmaradt szép hazáért s ha ismerősöket talál, a nép romlatlan, igaz érzésű s benne megnemesűlt fiaként üzenetet küld jó anyjának. Szereti is ő azt a végtelen pusztaságot, hol született, hol gyermekkorát élte; azt a pusztát, mely fenséges a maga nyugodt csendjében és fenséges akkor is, mikor a fergeteg, ez a barna paraszt, kezében villám ösztö- kével feltartóztathatatlanul nyargal végig megmérhetetlen téréin. Szereti a délibábot, a puszták eme phan- tasiáját, melyben saját alkotó lelkét látja visszatükröződni ; szereti a Tiszát az ő korlátlan szabadságában, harcában, melyet az ember által rárakott járom ellen folytat. Megénekli a Kunságot méneseivel, gulyáival együtt; megénekli a faj szeretet erős melegével azt a népet, mely e végtelen síkságon lakik. Szeretetének juhász, csikós, betyár egyaránt tárgya, különösen a betyárnak szilaj élete és a konvencionális társadalom ellen való harcra tetszik szabadság után vágyó lelkének. Költészetének fénye és melege enyhíti, ideálisab- bá és megbocsáthatóbbá teszi a magyar faj ama nagy öröklött hibáját,melynek kisarjadzása a betyárság, a be
