Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 31-es doboz

I

Bizony a nemzet szívesen megsimogatná e szárnyas ló szőrét, hiszen lovasa csodákat müveit és örök dicsőséget szerzett a magyar névnek . . .

A maga nevének is megszerezte a hallhatatlanságot. Betelt a „jövendölés“, a mit megirt róla, neve „soká, örökkön él!“

Avagy nem vált-e be a próféczia? . . . Hiszen szivünkbe Íródott a neve és drága ereklyeképen, örökül száll tisztelete, szeretete apáról-fiura . . . íme, apró gyermekek ajkairól röppen a fohász az iskola padjaiból: „Tied vagyok, tied hazám“ — és ezt az ő szelleme ültette a tiszta, ártatlan lelkekbe . . . Fakadó bimbók, sejtelmes leányszivek az ő versét rójják emlékül egymás könyvébe, arról az emberről Írván, a ki a virágot szereti . . . Daliás ifjak az ő „Nemzeti dalával“ gyújtják fel a lelkesedés lángját márczius idusán s még a „szegény juhászlegény“ is büszkének érzi magát, mert hogy szeretőjéért „a világot kínálják ráadásnak“ ... Óh és mennyi ábránd fakad dalai nyomán, mikor az eladó lányok ablaka alatt felsír a hegedű s a lágy, álmatag nóta beszürenkedik az ablakon: „Éj van, csend és nyugalomnak éje. . .“

Számtalanszor emlegetik őt e hazában, a nélkül is, hogy a nevét kimondaná valaki. Sokan jártak hozzá iskolába — halála után s ő, akaratán kívül, egész költő-generácziót nevelt a hazának.

Drága neve a magyarnak: Petőfi Sándor. „Mi ő nekünk, azt el nem mondhatom, mert nincs rá szó, nincs rá fogalom . . .“ Szeretjük, nagyon szeretjük és halálának ötvenedik évfordulóján, nagyon siratjuk őt.. . Valami megkapó a halála is. Itt is jól látott a jövőbe s a jóslása valóra vált. „Holttestén át fújó paripák száguldottak“ s ott hagyták a harczmezőn ismeretlenül, „összetiporva“ . .

. . A nemzet kegyelete sírjához zarándokol most. Nem tudjuk, csak sejtjük, ott