Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 31-es doboz

7>S hol megpihent, meggyűlt a föld alatta : így érezé, mert lelke lángola,

S e tűz midőn sugarait kiszórta Sokak szemét e fény kápráztatá.

S haragjokban sárral kezdek dobálni Szegény fiút, az ihletett művészt.

Mit bánta ö ? — fön szálló szellemen. Mocskot nem ejthetett a törpeség. Megzendité lantjának húrjait,

Megzendité, miként még senki sem. Megénekelte szenvedéseit,

Megénekelt szerelmet és hazát.

S elszenderűlt az irigység dalán —

Repült a dal, és föllelé a bölcsőt Mely ringatá a dalnok gyermeket.

És fölverő a bánat éjjeléből A roskadó szülök sötét kedélyét,

Kart tártanak a bujdosó elébe Ki már a két hazának büszkesége S uj csillag a költészet szent egén. Lecsókolák sugárzó homlokáról A küzdelem nehéz vér csepjeit.

S a boldogságnak tündér fátyoléval Takarta el a múltat a jelen.

Nem tett aranyt, ezüstöt lábaikhoz Dús szellemmel,szegény volt földi kincsben, De a dicsőség fényes országából,

Hozott fején királyi koronát:

Hozott babért örök zöldellő ággal,

Melylyel fiát egy nemzet tiszteié.

Alant kit eddig senki meg nem látott Dalára most két ország lelkesült.

Éljent riadva tapsolák a dalhőst E tüneményt, e szellem üstököst.

De lön vihar, lön szörnyű fergeteg A két hazát dühödten rombolá,

Az elemek mind föllázzadtanak S a föld körül megsűrüdött a lég.

A dalnok keble tiszta légbe vágyott,

Tusára kelt a vész hullámival:

Melyből kihangzott csattogó dalának Szivet ható, velőt rázó zenéje :

Dal és vihar sokáig versenyeztek,

Siettek egymást túl kiáltani,

Mig megsokallta ég a földi lármát,

S parancsold, hogy csendesség legyen.

S lett némaság a pusztulás fölött Csend, némaság, miv.t sírok éjeiében.

A dalnokot nem látta senki többé.

Keresve bár, felforgaták a múltat...

Eltűnt örökre, tán az angyalok El föl ragadták csillagok közé ? ...