Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 31-es doboz
Petőfi búcsuzása a szülői háztól. (Képpel.) Egy képet mutatunk be t. olvasóinknak, melyhez magyarázatot írni alig tartjuk szükségesnek. Megvan gyünk győződve, hogy e kép, márcsak tárgyánál fogva is osztatlan tetszésével fog találkozni olvasóinknak. Azon jelenetet ábrázolja e kép, midőn a nemzet nagy költője elhagyva szülői házát, lelkében leendő nagyságának ragyogó álmaival, mielőtt kalandos életének tövises útjára lépne, még egyszer visszatekint az egyszerű szülői házra, mely előtt siró édes anyja mellett ott áll édes apja és István öcscse — egy kis csoportozat annyi különböző érzelmekkel szivekben. Mig édes anyja az elveszett, az elbujdosó gyermeket siratja, az apa, ingerülten az engedetlen fiú iránt, nem a legjobb szívvel int búcsút a távozó felé. Legjobban jellemzi Petőfi búcsúját szülei házától azon költemény, melyet a ge- nialis költő a „Távolból“ czim alatt Pozsonyban irt, mely egyszersmind kifejezi azon szeretetteljes mély érzelmet, melylyel Petőfi a szülői ház és édes anyja iránt viseltetett. S minthogy e költemény szolgált jeles ifjú festőnknek Munkácsi-nak alapeszméül e kép rajzához, ide igtatjuk azt teljes valóságában. Távolból. Kis lak áll a nagy Duna mentében; Oh mi drága e lakocska nékem! Könyben úszik két szemem pillája, Valahányszor emlékszem reaja. Bár maradtam volna benne végig ! De az embert vágyai vezérlik; Vágyaimnak sólyomszámya támadt, S odahagytam őslakom s anyámat. Kínok égtek a szülőkebelben, Hogy búcsúmnak csókját ráleheltem ; S kínja lángi el nem aluvának Jéggyöngyétől szeme harmatának.