Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 31-es doboz

Atyám egyszerre felém fordult s igy szólt: „No leányom, jer szavald el Sándor bácsinak az „Utolsó alamizsnát.“

Én előállottam s kissé remegve elszavaltam e teljességgel nem gyermek szavalmánynak való költeményt. Soha sem felejtem el azokat a szemeket, melyekkel Petőfi rám nézett, mig szavalva előtte állottam.

Atyám Íróasztalához lépve, Petőfi költeményeinek ’egelső kiadását (1842 — 1844. évi versei gyűjteményét) mutatva igy szólt: „Látod Sándor, az ón kis leányom ezt a füzet költeményedet, csaknem mind, könyv nélkül tudja.“

„No kis húgom — jegyzé meg Petőfi — akkor többet tud, mint én, mert én alig tudok belőle valamit,

Éközben atyám felnyitó a könyvet s „A virágnak“ ... ez. népdalra esett tekintete. Szavald el gyermekem, ezt a szép verset — szólt ismét hozzám.

Mire ennek is vége volt, Petőfi a pamlagról felemelkedett s karját az asztalra nyujtatva, kezeit dús göndör hajába temetve, igy szólott: „Oh ezt a verset én is tudom. Ez nagyon emlékezetes reám nézve. Mert midőn Debre- czenből gyalog mentem Pestre, az Alföld sarával, széllel, viharral küzdve, betegen egy utszéli csárdába betérve, a csaplárosné könyörületességéből a boglya kemencze mellett rögtönzött ágyon elaludtam, arra ébredtem, hogy az eső elül a csárdába menekült betyárok ezt a népdalt énekelték. Akkor ébredtem annak tudatára, hogy nevem élni fog, ha dalaim már ide elhatottak — még ba meghalok is. Ez a tudat erőt adott, hogy másnap 'felkelve, utam tovább folytathattam Pest felé,“

Özv. Vdradi Károlyné.

p J/Ci. ^ / f y $

X /T J