Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 30-as doboz

lenei ugyan a magyar embert lábáról venni, szép szóval és hizelgéssel nagyon könnyen, furfanggal is bizony sokszor, néha-néha amolyan rémitéssel is, de

s a hatodik gymnaziális osztályban kezdett ver- selgetni, persze, az akkori klasszikus poéták példájára, klasszikus formában. Virgilius, Horatius és Virág Benedek a vezérlő példák. Ezek visszhangja az ő első poézise, ameiynek szülötteit a nővéreinek szokta felolvasni, s mindig meghallgatta azok véleményét. A nénikék nem fukarkodtak a dicséretben.

A hatodik klasszisban már az osztály poétája volt. Verseket irt ünnepélyes alkalmakra, tanári, direktori névnapokra, már amint a diákéletben szokás. 1828-ban aztán elhagyta a Mecsek alját, s Merwerth Ignácz barátjával és iskolatársával — aki később Szegszárd főjegyzője lett — megindult vándorújára Pest felé.

Még Pécsett olvasta Zalán futását, amely lelkére mély benyomást tett. Már akkor élt a szivében egy titkos terv, hogy ő a Vörösmarty apai szárnyai alá akar kerülni. Csakhogy nagy sor volt még addig.

Pestet a fiatal irók bátran nevezhetnék a nyomorúság városának. Tán egy sincs köztük, magammal együtt, aki nem érezte volna a küzdelem rettenetes éveiben az éiet gondjait. Nem azokról beszélek, akik az apjuk háromemeletes házából jártak az egyetemre, hanem a Garay- féle, tanításból tengődő szegény filozófusokról, akik amellett hogy igát húztak, nem felejtettek fi érezni és gondolkodni. Lehet valami a latin közmondásban, hogy plenus venter, non studet ilbenter. Mi örömest tanultunk. No, de nem is volt plenus a venterünk.

Az egyetemen, sok jeles tanára közül Horváth Istvánt hallgatta a legszívesebben. Ennek a szlnmagyar lelke, túlzásaiban is nemes, meErre a kérdésre ma már lehet jólélekKei válaszolni.

Olyan örökséget kapott gróf Apponyi, melybe rendet, metódust vinni bizony nem

sebe vitt teóriáival olyan megindító karaktere, anélkül hogy a tulságok követésére vitték volna, az ideátizmusban útmutatói voltak. Egy levelében, níelyet a sógorához ir, azt mondja, hogy „én e napokban nemcsak egyik tanárom által szólittattam fel, hanem hazánk néhány legjelesebb írója által is, — akikkel szerencsés voltam ismeretséget kötni, — hogy miiveim egy részét sajtó alá bocsássam“. Ez a tanár nem lehetett más, mint Horváth István.

Az ő iskolája elenyészett. Hazaíiságának, nemzete iránt való forró szeretetének emléke fönnmaradt, de azok, akik nyomain indultak, nem birtak sem az ő genialitásával, sem a sze- retereméltóságával, melyért sokat elnéztek neki. Már én csak az irány „végső nyúlványait“ hallottam ifjú koromban, jelen lévén a megyeház nagytermében egy felolvasáson, melyet Táncsics Mihály az ifjúságnak a nyelvek eredetéről tartott. Ezen sem voltam ott végig, hogy miárt? Azt a magyarázat azonnal megmondja.

Az öreg ur, aki még mindig márczius tizenötödike mártirját reprezentálta, a nyelvek eredetéről szólván, áperte kijelentette, hogy a világ első nyelve a magyar. Nemcsak érdemre, de sorrendben is.

Mert mi az első betű? Ugy-e bár, „A“. No, hát már most, aki Á-t mond, annak B-t is kölí mondani, s ezáltal már összeáll az első szó, a mely nem más, mint AB. No, már most mit jelenthet ez az AB? Mi az Isten csudáját jelenthetne mást, mint azt, amire az embernek mindenekelőtt szüksége van: a pápit. Az az: az élelmet. Hogy ez szentül igy van, bizoseneK rtmuezese von. ugy-Kettore valósította meg ezt a nagy tervet s ha nem is ahogy szerette volna, de mindenesetre úgy, hogy a tanítók lázongó elkeseredését lecsilnyitja, miszerint (saját szavai) csak egy rak-ot kell hozzá tenni, és kész az abrak. No, tessék. Avagy: mi volt az első emberi szülött neve? Ugy-e, Abel? Miért? Mert az a gazember Kain, agyonütvén ötét, az ő ab- ját, fuccsá tette, ami annyit tett régente, hogy „el!“ Tehát el cselekedte az ab- ját, ezért nevezték ötét Abel-nek.

Persze, igy csak holta után hívhatták, hogy életében hogy hitták, arra már nem voltam kíváncsi, mert Ábel nevének ilyetén levezetése után magamat is levezettettem a lépcsőn, szédülvén a tudománytól s közel lévén a rosszul- léthez ... Ez volt a Nabukodonozor, azaz: „Nebolondozzon az ur“-féle nyelvészeti iskola utolsó Mohikánja.

Garáy ezeknek a kómikus sallangoknak nem hódolt. Kivette a históriai részeket, azoknak munkáiban hasznát is vette, a többit tartotta annak, ami volt: szertelenségnek.

Költészete német irányú s kezdetben Uhlan- dot s társait, követte. Sorsa a Honmüvész és a Regélő szerkesztőségébe vezette — s ott is ragadt. Rothkrepf Gábor, aki később Mátrai-ra magyarosította nevét, szerkesztette ezeket a rózsasziromból szőtt lapokat s azok hasábjai az érzelgősség raktára valának. A Mátrai lapjában jelent meg Jókai Móricznak első irodalmi kísérlete is. Egy szó talány.

Garay színházi kritikusa létt a lapnak s végtelenül irgalmas volt, sőt édeskés és a végletekig elnéző. Vannak már ilyen újságok, a melyek jelszava: csak szőrmentiben. Azok aztán meg nem bántanának senkii egy világért az igazság kimondásával. Mikor ezért Garayt