Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 30-as doboz
ezenkívül félévenkint a legjobb novelláért tíz, a legjobb versért négy arany jutalmat adtam. Első ízben a prózai dijat Marknak (Bartoss János, jelenleg udvari tanácsos a magyar minisztériumnál Becsben, kiért örökös kár,hogy irodalmunkra nézve elveszett) Külszin és való című novellájáért Ítélték oda az általam fölkért pályabírók: Szontágh Gusztáv és Bajza József, a versek közül pedig Petőfi Egri hangok cimü gyönyörű költeményét tartották Garay és Va- hot Sándor a négy aranyra érdemesnek Bajza ellenében, a ki a jutalmát Berecz Polgárhit cimü költeményének akarta kiadatni. Részesültek a későbbi félévekben e jutalomban még Pompéry, Szabó Rikárd és többen. Nem mondom, hogy e rendkívüli kiadások budgetemet meg nem terhelték; de másrészt megnyugtatásomra szolgált, hogy pótolták az aránylag csekély honoráriumot, melyet az ily jeles dolgozatokért erőm szerint fizethettem. Előleget gyakran és szívesen adtam. Miután azonban tárcám e tekintetben többször igénybe vétetett, semhogy minden követelésnek eleget tehettem volna, ezek pedig néha igen is sűrűén érték egymást, nem szöktem ugyan meg, mint Lauka barátom mondja, a sürgetőbb követelőktől, hanem azon ártatlan cselhez folyamodtam, hogy két tárcát vittem mindig magammal, melyek egyikébe a nyomda- és egyéb napi költségekre szükséges nagyobb ösz- szeget, a másikba meg csak néhány forintot dugtam, melyet az ostromlónak azzal nyújtottam közönségesen oda: elégítse ki magát addig is abból, s várjon, mig több pénzem lesz. E csel, melyet azonban mindig csak olyanok irányában alkalmaztam, a kiknek vagy igen nehezükre esett az előleget ledolgozni, vagy kevés köszönet volt benne, ha ledolgozták is, darab ideig sikerült, később nyomára jöttek, s midőn aztán egyikének közülök (úgy gondolom Remellay Guszti volt) ismét odatartottam az üres tárcát, ez kabátom jobbik oldalzsebére tapogatott : hogy csak mutassam azt a másik bugyil- lárist; lesz abban majd „egy kis mag“ az ő részére is! fPetőfi soha se kért előleget, hanem ha megszorult, odaült az íróasztalomhoz, s rövid idő alatt oly gyönyörű költeményt hevenyészett, melyért szívesen nyúltam mélyebben a zsebembe. Dijt verseiért sohasem szabott (csak az Úti jegyzetek ért kért huszonöt forintot) s mindig megelégedett azzal, a mit adtam. Tudta, hogy a legjobb erőm és tehetségem szerint dijasztam őt. „Elégedjél meg vele, Sándor öcsém, — mondám neki, — úgy sem tudnám, ha még háromszor annyi volna is, e nyomorult pár forinttal csak egy sorát is megfizetni gyönyörű verseidnek]^} 0 ezt korántsem vette hízelgésnek; tudta, hogy nein volt az, mert a legőszintébb meggyőződés hangján volt mondva, s mert ö engem tisztelt és szeretett! 5i/A'rir-y/ c vy. PY ^'
