Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 29-es doboz

No de hát ne kívánjunk lehetetlent. Ismerjük el, hogy Kossuth Ferencz szívesebben lenne a haza felelőtlen bölcse,

felhívására — azon tanakodtak, hogy minő czé- get válaszszanak az nj körnek ? Egyszerre föl- kiált a derék szappanosmester, a házbirtokos :

— Megvan a czégér ! . .. Ni, a kezemen épp most csíptem meg ezt a nagy bolhát. Nevezzük ennek emlékére ezt a kis tanyát Bolha-nak !

így történt a régi Pest egyik legismertebb mulatójának a denominácziója, s nemsokára egy rengeteg kifaragott kő-bolha éktelenkedett a kapu fölött vérvörösre festve. Ez lett a hires Floh.«

Hogy a czég német volt, ne csodálja senki. Magyar czimtáblát aranyért sem talált áz ember sem Pest-ben, sem Ofen-ben. Egy kis hunezutság aztán lendített a dolgon valamit.

A nagy kolera elmúltával, 1831-ben — a melynek emlékére maradt meg állítólag a hajnali harangozás a belvárosi templomban — egyszerre páni félelem vett erőt a boltosokon. A szomorú idők különben is idegessé tettek minden embert, s azok reagáltak a legképtelenebb fenyegetésekre is. Nap-nap után a boltokba köveket gurítottak, a melyekre fenyegető tartalmú ezédulákat ragasztottak.

»Ha negyvennyolez óra alatt magyar czégtábla nem lesz a bolt fölött, ebből az üzletből kő kövön nem marad.«

Nagy lett a riadalom s egymás után tűntek el a német czégtáblák s kezdtek ékeskedni a magyar fölirások. Az első volt, a ki a német táblát levétette, a Salvator-patika tulajdonosa, s Salvátor-patikából lett Megváltó-gyógyszertár. Aztán követték sorban többen.

A megijesztettek közül azonban sokai] nem vették komolyan a dolgot, s csak ottletesebbeknek tartják, mint a milyenek. Gyanú még mindig van, föltétien bizalom még mindig nincs.

hagyták a német fölirásokat. Egy reggel aztán arra virradtak, hogy czégtábla — volt, nincs. Eltűnt!

Nagy keresésre aztán egy körültekintő városi rendőr megtalálta a czégtáblákat — a város végén, az Erzsébet-téri homokbuezkák között, a hová később a dicső német színházat építették. Akkorában az Erzsébet-tér egyetlen dísze egy magas faoszlopra csavart olajlámpás vala. Nem ritkán föl is akasztotta magát rá valaki, a kit nagy későre találtak meg, mert azon a tájon csak vásárok alkalmával fordult meg sok ember, egyébkor este hat-hét órától fogva csirkefogóknál és betörőknél egyéb nem járt azon a tájon.

Egész rengeteg máglya volt a »Schuster«, »Schneider«, »Juwelier«, »Tischler«, s több efféle germán czégtábla-virágból a homokos tér közepén halomra hányva. A gazdáik aztán czipeltették vissza, de nem a boltajtó fölé többet, hanem a lomtárba. Féltek, ha még egyszer leszedik : meg is gyújtják. Hogy kik, örök titok maradt. Nem sült ki sohasem. Milyen tüzilárma lett volna belőle, ha csakugyan ráér a delinkvens arra, hogy egy kis csóvát rakjon a német fölirások alá ! Kongatták volna az ősi hagyományos szokás szerint, szótag-nyelven, a veszedelmet. Hogy miféle szó- tag-nyelven % Az megint ofen-pester különlegesség.

A régi Pest városháza-tornyából ugyanis, mint később is, mindig leste valaki a tüzet. Ha aztán lobot vetett valahol, akkor tudatta a város lakóival azt, hogy melyik városrészben van a tűz. Tudatta pedig a következőleg :

A hány szótagja volt az akkori városlentést tesz a királynak arról, hogy pártja a függő kérdéseket, különösen a katonai ügyeket, a bank dolgát milyen formában óhajtja megoldani. Megrészeknek, annyit kongatott. Ha a belvárosban volt a tűz, egyet-egyet kondult a vészharang :

— Stadt.

Ha a Ferenczvárosban gyuladt ki valami, az ő szótag-számát kongatta a harang :

— Franz-stadt.

Ha a Józsefvárosban volt a tűz, akkor hármat kongott egyfolytában a vészharang :

— Josef-stadt.

Ha a Lipótvárost érte a szerencsétlenség, az ő négy szótagja kongott egyfolytában :

— Leopold-stadt.

Végre, ha a Terézvárosban égett, a leghosszabb, az öttagú kongatás adta tudtul a városnak:

— Theresienstadt.

Ebből aztán mindent megtudott a német spiszbürger. A magyarnak ugj-is alig volt valamije Pesten. Azt tehát nem érdekelhette, hogy hol ég. Ha pedig érdekelte : tanuljon meg németül.

Alig is volt olyan magyar lakója Pestnek vagy Budának, a melyik nem tudott volna németül. Hogy azonban a németek magyarul tudtak volna, arról kevés adat van. Ezért járt aztán a magyar közönség is a német színházba, s mikor egy-egy szinésztrupp betévedt Pestre, abból a pár szál magyarból állott a törzsközönség, a mely úgyszólván a világítást sem fizethette. Karacs Teréz, a mi múlt időnkről mesélő Teréz nénink, igy emlékezik a színész járásról az ő ifjúkorában :

»Zajos örömmel fogadta a magyar lakosság a szellemi örömeket osztó színészeket. A működő tagok már többnyire ismeretesek voltak abból a korból, midőn az úgynevezett »Rondelládban s a Hackcr-tcremben tartottak