Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 28-as doboz
/ Hogy mint a többiből, úgy e költeményből is az ábrándos játék hangja csendül meg, azt magának e költeménynek bizonysága mellett a legtalálóbban fejezi ki a költőnek az a keresetlen, őszinte vallomása, a melyet Herényi Frigyeshez írt költeményében tett. Ebben van egyszersmind a leghívebb és legigazabb tükre annak az egész érzelmi viszonynak, a mely Petőfit Zsuzsikához fűzte. Igen szépen emlékszik meg benne szívének erről a merengő játékáról, mely egy bájos idill vonzó hatását teszi ránk. Ez az emlékezés az elválásnak édesbús hangulatához kapcsolódik, midőn búcsút mondott Zsuzsikának és a falu csendjének. Mikor az elválás e perczében a lányka szomorú pillantása föltárta előtte elrejtett szűzi vonzalmát, önkéntelenül is megölelte e kedves ártatlanságot; s ekkor feloldódott a lányka tartózkodó szemérme: ajkán csókot, arczán könnyet érzett a költő. Erre az az érzés, a mely eddig nem is volt tudatos Petőfi előtt s csak távoztával zsongott fel szívében, fájó emléket hagyott benne arra a gondolatra, hogy most végképen elválik a leánykától. Tehát igazán csak akkor jutott e szerelmi vonzalomnak tudatára, mikor már elhagyva azt az idilli életet, a melynek csendjében szinte öntudatlanúl szövődött, végkép búcsút mondott Zsuzsikának és. egyszersmind ennek az egész ábrándnak is. Új életpálya előtt állva, ismét rálépve az élet küzdő porondjára, egész önkéntelenül vált meg ettől az álmodozástól. És visszaemlékezve az ábrándos búcsúra, a lélek ösztönszerű lemondásának adott hangot: «Mi egymáséi soha nem leszünk, Egymást feledni lesz talán eszünk.» De az elválásnak költői varázsa egészen meghatotta s a lemondásnak édesen szomorú hangja még továbbra is meg-megrezdiilt szívében. Két óv múlva is, 1846-ban, mikor már az elválás szomorúságából semmi sem maradt meg, akkor is gyönyörrel emlékezett vissza arra az édes búcsúcsókra, mely annak idején annyira meghatotta s eladdig öntudatlan érzésre eszméltette őt. Ez érzésnek természetességében és igazságában van magyarázata annak, hogy annyira elvarázsolta és oly hosszú idő múlva is foglalkoztatta a költőt. Minden költeménye, a mely ebből a viszonyból fakadt, a hangulat igazságával hat meg bennünket. Az enyelgés és elábrándozás hangja, mely ez idill hatása alatt fel-felfakadt kebléből, az a megható édes szomorúság, a melyet az elválás, majd az emlék keltett fel: mind őszinte megnyilatkozásai annak a csendesebb érzésnek, a mely maga is elég volt arra, hogy besugarazza és egy időre egészen betöltse ábrándos szivét. Székéig József.
