Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 27-es doboz

A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA.

— Október 2. —

Petőfiről.

ívta : Palág'yi Menyhért.

— Két közlemény. —

(I.) Petőfi egész életfolyása kalandos, kóbor ifjúságától kezdve, rejtélyes haláláig a csatatéren oly bő táplálékot ad képzeletünknek, hogy e miatt még alig volt érkezésünk szellemi fejlődését nyomról nyomra kisérni. Pedig azt hiszem, hogy épp e fejlődésmenet teszi őt oly tüneményes jelenséggé. Alkotó munkásságának rövid hat-hét esztendeje alatt oly emelkedést mutat úgy világ fel fogás, mint művészi erő tekintetében, mintha évek alatt évtizedeket élt volna. Ez a kivételes termékenység, ez a gazdagság, ez az intenzív produkczió, ez a rohamos emelkedés bámulatra ragadják a figyelőt. A nagy lirai tehetségek ugyan rendszerint korán bontakoznak, gyorsan fejlődnek és ezért többnyire gyorsan is élik ki magukat, mint ezt pl. Byronnál is látjuk, de Petőfi talán még a britfc lírikushoz mérve is rendkívüli jelenség marad. En legalább azt hiszem, hogy még nem volt költő, ki oly rövid idő alatt annyit élt és életét költőileg annyira kiaknázta volna, mint Petőfi.

Hogy ez kitűnjék, csak egy hirtelen pillantással kell áttekintenünk egész költészetét. A kóbor lantos, ki kezdetben oly hetyke, szilaj nótákat fütyöré- szett, később szerelmi boldogsága korában, a leggyen- gédebb, legfinomabb emberi érzések húrjain játszik. »A korláttalan természet vadvirága,« mire tüskés kelyhéből egészen kibontakozik, ragyogó színeivel, illatával megszégyeníti a melegházak mesterségesen ápolt dísznövényeit. A nép fia, ki csak tudattalan szükségszerűségből látszik dalolni, később alföldi képeiben úgy bánik a genrefestő ecsetével mint a be- végzett mesterek. Kezdetben összes lelkesedését bordalaiba önti, de hogy minémü az a láng, mely benne lobog, csak később tűnik ki. A bormámor könnyelmű dalnokából a demokráczia, a világszabadság mély bitü, prófétai ihletű költője lesz. A Kukoricza Jancsi hőstetteinek megéneklője az európai szabadságmozgalom eszméinek apostolává emelkedik. Ezt a fejlődést kell szem előtt tartani, ha Petőfi költői jelentőségét kellően mérlegelni akarjuk. Csak ha a rendkívüli utat látjuk, melyet ő megtett, fogjuk egyéniségének tüneményes voltát teljesen érezhetni, de egyszersmind csak akkor láthatjuk, hogy gyöngéi honnan erednek.

E fejlődésnek csak hat-hét esztendejéről van

szó, és mégis korszakokat kell benne megkülönböztetnünk. E korszakok mindenike Petőfi szellemi alakulásának egy-egy újabb fázisát jelzi; költészete mindenikben uj jelleget mutat.

az első időszakban (1842—1845.) jóformán csak a népies és hazafias Petőfi jelentkezik, a másodikban (1846—1848.) ellenben a világirodalom Petőfije emelkedik túlsúlyra, mig az utolsóban a forradalom Petőfije áll előttünk, kinek nincs többé elég alkalmatossága és nyugalma, hogy erejét újabb emelkedésre ös8zegyüjthesse.

E korszakok megkülönböztetése nélkül nemcsak Petőfi egyéni fejlődésébe mélyebben bele nem tekinthetünk, hanem egész újabb költészetünk történetéről tiszta képet nem szerezhetünk. Petőfi ugyanis ama egyéniségek közé tartozik, kik korszakokat választanak el egymástól, mert mig egyrészt megjelenése által uj színben tűnnek fel előttünk elődeinek költői törekvései is, addig másrészt tőle sugárzanak ki mindazok az irányok, melyek forradalom utáni költészetünkben egymással küzdenek. Sajnos, Petőfi egyéniségének e korszakalkotó jelentősége hivatalos kézikönyveinkben nincs hangsúlyozva, de még jelezve sem. A népiesség czimén együtt tárgyalják őt Tompával és Aranynyal. A népiesség keresztje alatt nyugszik csöndesen eltemetve az újjászületett magyar poezis.

Újjászületésről van itt szó, mert valahányszor a lángészaköltészetetvisszavezetiaz inspirácziónak egyedüli igaz forrásához, a természethez, az élethez, mindannyiszor újjászületést ünnepel az irodalom. Igaz, hogy Kazinczytól Vörösmartyig rendkívül nagy utat tett meg a magyar nemzeti géniusz, de azért a latin és német jármot nem tudta magáról végkép lerázni. A hazafias érzés nemes lángjában ugyan egyre tisztább, fényesebb lett a magyar vers, de azért idegenszerűségéből teljesen kivetkőzni nem tudott Latin rhetorika, német érzelgés árnya lebegett a legmagasztosabb hazafias lelkesedés termékein. Költészetünkön mindegyre csak meglátszott, hogy idegen oltvány. És Vörösmarty epigónjainál újból csak sülyedést mutat a magyar vers, mint ez Garay nagyon is hangos páthoszában és Császár émelyítő szóvirágaiban látható. Kellett végre költőnek jönnie, ki ne csak általános, elvont eszmékből merítsen ihletet hanem benngyökeredzve az életben, nyilt szemekkel, rugékony kedélylyel fogadja be, eleven tüzes képzelet kohójában hasonitsa át és a nyelvnek szűzi erejével tükröztesse vissza a Változatos élet hangulatait és képeit. Mert hiába, Kazinczy óta a költészet nálunk csak mesterségesen átültetett idegen plánta volt, mely ugyan idővel egyre nyert magyar zamatban, de a mesterkélt idegen kultúra mégis csak mindig meglátszott volna rajta, ha végül nem jelentkezik oly eredeti egyéniség, ki

a költészetnek uj fáját ülteti a jól megművelt talajba. Ez a várva-várt eredeti egyéniség Petőfiben állott elé. Első fellépésének jelentősége az, hogy gyökeresen szakit úgy a latin mint a német költői tradi- cziókkal, száműzi az üres szónokiasságot és az affek- táló korcs érzelgést.

Ámde Petőfit nem szabad pusztán első föllépése szerint megítélni. Nem elég látni, hogy minő hagyományokkal szakított, hanem látni kell azt is, hogy lánglelke rohamos emelkedésben mit hódított meg a magyar költészetnek. Nem elég fejtegetni, hogyan tör magának uj utat, hanem ki kell mutatni azt is, hogy minő uj utat egyengetett utódainak. Ez csak úgy lehetséges, ha szellemi fejlődését nyomról- nyomra kisérjük. Azok, a kik csak egyre népiességét hajtogatják, éppen e fejlődésmenetet födik el szemeink elől és mindig csak az első 1842—45 közötti időszakra terelik vissza figyelmünket, holott Petőfinek 1846—48 közötti költészete gyakorolt a modern magyar lírára döntő befolyást. Ily módon nem csak Petőfi egyénisége, hanem a forradalom utáni költészet fejlődése is homályba burkoltatik. Az akadémiai kritika mindig különös előszeretettel fejtegette Petőfi költészetének káros hatásait és nagy gyönyörrel ostorozta Lisznyai Kálmánt, Szelestey Lászlót s a versirók egész légióját, kik sallangos czif- ra parasztságukkal az első időszakbeli Petőfit karrikirozták; ez a kritika szívesen tette Petőfit felelőssé azért, hogy akadtak versfaragók, kik ilyen sorokat követtek el:

Sallangos paripám, bundám tarka, piros,

Bőven lobog ingem, kostököm czafrangos . . .

de azt egyáltalán nem akarta észrevenni, hogy a második időszakbeli Petőfi az egész modern magyar lira atyjává lett és hogy a forradalom után nem volt se kis, se nagy poéta, ki egyben másban nem lett volna Petőfi követője.

Petőfi költői egyéniségének tiszta fölfogását misem hátráltatta jobban mint a népköltészethez való viszonyának félreértése. Nem tettünk kellő különbséget a nép érzése és a költőé között, nem választottuk el népies hangú líráját az ő intim egyéni költészetétől. Innen van, hogy sokan Petőfiben csak a puszták fiát, a természet vadvirágát látják. Azért mert Petőfi oly pompásan tudta megszólaltatni a csikóst, juhászt, bojtárt, betyárt: még ne mulaszszuk el meghúzni a határvonalat, mely a költőt a néptől elválasztja.

Petőfi hol a saját ragyogó szellemét oltja belé a népdalba és azt mintegy megnemesiti, hol fordítva népies hangot visz bele a saját intim poezisébe, hogy annak zamatot kölcsönözzön. Hol beleéli magát a nép leikébe és kölcsönöz neki a magáéból, hol meg viszont ő vesz kölcsönt a n épkedélyből, hogy a saját szellemét fölfrissítse. Fejlődése pedig abban nyilvánul, hogy mig kezdetben inkább a nép szólal meg költészetében, addig később mindjobban a saját egyénisége, asaját élményei, szenvedései, küzdelmei, eszményei nyomulnak előtérbe. Avagy nem feltűnő é, hogy 1842-ben, 43-ban, sőt még később is, mikor annyit kóborol, annyit nélkülöz, a saját szenvedéseinek csak csekély nyomát találjuk költészetében, hanem a helyett annál több népies szerelmi nótát, vidám, szeszélyes genreképet, betyárdalt, borihatnám hangulatot stb. Feltűnő, de könnyen érthető. A poéta ugyan röptiben is megragadhatja a jelen helyzet hangulatát, de a mélyebb hangulatok, érzések és gondolatok csak azokból az élményekből támadhatnak, melyek a lélekbe lerakódva jó ideig bennszunnyadoztak és csak később kellő alkalom adtával ébrednek föl sírjukból. A mily mértékben nőtt ez idő alatt a poéta egyénisége, oly mértékben nyernek régibb élményei eszmei jelentőségben. Petőfi kóbor ifjúsága is kétszer rajzolódik le költészetében, egyszer midőn benne van még a nyomorúságban, máskor pedig, midőn a dicsőség és szerelmi boldogság idejében tekint vissza múltjára. E két rajzot a »János vitéz« (1844) és »Az apostol« (1848) képviselheti. Mily óriási külömbség van közöttük úgy eszmei, mint formai tekintetben; mily csodálatos magasságból látjuk a költőt visszatekiteni ifjúságának rendkívüli viszontagságaira! E ponton jó lesz kissé megállapodni, mert Petőfi fejlődésének két korszakát kell összehasonlítanunk.

A ki az emberi szivet ismeri, nem fog azon csodálkozni, hogy Petőfi vándorszínész életének nyomorúságai közepeit a legkicsapongóbb friss kedvet mutatja, ellenben boldogságai idejében a múlt emlékeinek hatása alatt a fájdalomnak megrendítő hangjait hallatja :

Sokszor, midőn a kéj legédesb nedve Érinti már-már szomjas ajkamat,

Megjelenik : kezem megáll ijedve És földre ejti a telt poharat.

E szellem a múlt! Múlt időm emléke A legvadabb, legborzasztóbb alak,

Mit egy pokoli bor hevétől égve A sors viszályi kigondoltanak.

Ezen szellemnek vagyok odavetve ;

Fel-fel tör hozzám sírja mélyibül,

S mig súgja rémes igéit fülembe :

Lelkem lelketlen sziklává kövül.

De mikor még nem volt nyájas otthona és az ínség volt éltének egyetlen hü kísérője, akkor ilyen nóták járták: »Milljom átok, bort a billikomba..«, »Hortobágyi kocsmárosné angyalom..«, »Befordultam a konyhára..«, »Ejnye mi az isten nyila, üres már a ládafia..«, »Hányadik már ft pohár, csak ötödik. .«, »A faluban utczahosszat muzsikáltatom magamat« stb. Akkor ő még csak lelkének felületéről veszi a hangulatokat. Élményei még nem ülepedtek meg, hogy érzelmeinek fenekére szállhasson. A pezsgő ifjú vér nem engedi, hogy fájdalmaiba elmerüljön, hanem lelke inkább a jövőnek csillogó, fényes reményeiből meríti táplálékát. Akkor benne még csak a kóbor diák, a könnyelmű kalandor tudata dominál, akkor a saját Ínsége még regényes színekben tűnik fel előtte, akkor ő még igy beszél magáról: »Csavargónak születtem, csavargó vagyok én..« És a színészettől még ilyenformán vesz búcsút:

Isten veled regényes élet 1 Kalandok isten veletek!

Ez a regényes ifjú kalandor hódította meg kortársainak szivét. Petőfi a nemzet általánosan ünnepelt költője volt már, mikor egyéniségének legbenseje még alig alig nyilvánult költeményeiben. A szökött diák, a sárga pitykés közlegény, a borozó czimbora úgy megigézte a lelkeket, hogy sokan még ma se látnak ezeknél egyebet Petőfiben. Tompa is 1844-ben igy ir Petőfihez:

Vig szeszélyü bordalaid hogy olvasám,

Jól beszél ez a poéta ! gondolám.

S életemben bár egyszer se láttalak :

Megengedj, de czimborámnak szántalak !

Hozzon egyszer jó fiú az Isten el !

Szívesen lát e szív és a tölt kehely ;

Jere hozzám »sárga pitykés közlegény« !

Úgy segéljen, fővezérré teszlek én.

Jellemző azonban, hogy Petőfi a többi közt mit felel erre a versre :

Egyébiránt ne gondold barátom,

Hogy én valami vad ficzkó vagyok,

Mihelyest a bor színét meglátom :

Nem én ! csak úgy csendesen vigadok.

S ha bizalmas ember van mellettem :

Mosolyogva a bús múlt időket,

Elbeszélem, hogy mennyit szenvedtem,

Mint majd egyszer elbeszélem néked.

Petőfi ekkor már közel állott fejlődésének forduló pontjához. A tetőpontot költészetének első időszakában a »János vitéz«-ben éri el, ebben a bájo3 tündérmesében, mely mindazt, a mi a magyar fajt szerelmi életében, vitézségében, képzelősködésében, nagylelkűségében szeretetre méltóvá teszi, mint egy gyűpontban egyesíti. Ez az elragadó szépségekben oly gazdag költemény nem csekély hatást gyakorolt Arany epikai költészetére is.

Az első időszakban Petőfi fokozatos emelkedése abban is nyilvánul, hogy a hazafias költő, a patrióta mind jobbau előtérbe lép, ámbár jóformán politikai