Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 26-os doboz

' Pertőfl Sándor Koltón.

Irta

Gróf Teleki Sándor.

(Folytatás és vége)

Időtöltésünk, midatságunk, a lovaglás és kocsikázás volt. Kilovagoltunk az erdőkbe, bekocsi- káztunk Nagy-Bányára. A ló egész szenvedélyévé vált ; én tanítottam lovagolni. Ferencz ur hajtani. Ferenczczel egész barátságot kötött és többnyire együtt kocsiztak be Bányára, a posta után és bevásárolni. Petőfi hajtotta a négy lovat, Ferencz ur mutatta, mint kell azt a tudomány szabályai szerint kormányozni.

Egy más alkalommal, nehány hónappal későbben, újból meglátogatott. Én odajártam Szat- mármegvében faluzni. Szives vendégszeretettel láttak mindenütt, Ferenczet túlságosan jól tartották, betegen jött haza; orvos után küldtem, az orvos gondatlanul hánytatót rendelt, a nagy erőltetésekben Ferencz mellsebe felfakadt, s nagy kinok közt meghalt.

Elmentünk a temetésére. Fekete posztóval bevont szekérre helyeztük a koporsót; az általa gondozott négy ló vonta a gyászszekeret. Petőfi, Haray és én kisértük a testet, s a sir fölött Haray mondott egy pár szomorú, résztvevő szót.

A temetésről hazajövet, Petőfi bezárkózott szobájába s még vacsoráim sem jött ki.

Másnap reggel bejött hálószobámba, leült ágyamra, kezében tartott egy iratcsomagot és szomorúan mondát

— Druszám! megénekeltem szegény Ferenczet és vele együtt téged is, meg a nagy Harayt.

— Olvas, kérlek!

S olvasá:

„C-igány Ferencz, a négyes kocsis.“

Kezdte a temetésnél; elmondta, ki volt Czi- gány Ferencz, hogyan nőtt fel kutyakölyök módjára, s mint lett hűséges cseléd, kutyabűséggel. Kristóf Adolf gyalázatos tettét kíméletlen szavakkal l él.ye- ge/.le; milyen a rósz gazda és milyen a jó; Ha- rayoak rövid beszédét versekbe foglalá s azzal végezte, hogy a cseléd is lehet ur, nemes érzelemben egyenlő gazdájához.

— Jaj de szép! — mondám.

— Örvendek, hogy tetszik, neked adom, csinálj vele, a mit akarsz.

— Nyomasd ki.

— Azt nem; ha gróf nem lennél, megtenném, ha valaha kinyomatod, tedd oda : kéziratom után.

A nagy viharban, mely a hazát érte, e kéziratot is elfujta a pusztító szélvész ; elrejtett irományaim közt nem találtam meg többé a gyönyörű költeményt, mely a János vitéz modorában volt írva. Egy remekmű elveszett, mint a hogy

elveszett annyi vágy, remény és honfitörekvés.

* *

* ,

Gondtalan napokat éltünk. Irodalomról, művészetekről, politikáról vitatkoztunk, érdeklődő figyelemmel kisórtük és magyaráztuk a napi eseményeket.

Petőfi — ki nem örömest tűrt ellenvéleményt —• tűzzel vitázott, s néha nyersen is; különösen Haraytól nem tűrt ellenmondást, de Viktor mindig ólezczel vágott vissza Emlékszem, egyszer tfl- relemvesztve mondát

— Ejh, mit tud ahhoz egy kicsapott komédiás 1

Haray egé^z hidegvérüséggel kérdé erre:

— Uram! kérem, kihez van szerencsém ? Ha jól emlékszem és nem csalódom, egy írott szín- lapon olvastam becses nevét ? !

Ilyenkor elmosolyodott és élczelt maga ellen.

Velem — még később Bem alatt is — ritkán vitatkozott. Többnyire egy véleményen valánk.

Szeretett verseivel kérkedni s azt affektálás- sal tévé; öndicséretére ezt szoktam volt neki mondani :

— Kinek kinek a maga mestersége. Az ur jól csinálja a verseket, én jól hajtok s még jobban lovagiok. Tessék felülni a Cancanra — Cancan egy fortélyos bolond lovam volt és belovagolni Nagy-Bányára, s mikor visszajön, beszélünk az ur verseiről.

— Hát te a költészetet a koesisággal hasonlítod össze.

— Én nem kérkedem a kocsisságommal, s ha az ur nem tömjónez saját verseinek, megdicsérem s néha meg is bámulom azok szépségét.

Étre aztán nem kapott kadencziát.

*

• * *

Gyakran hangsúlyozta, hogy ő a bor és a csárdák költője s adta a betyárt. Pedig mijor magunkra valánk, csakis vizet ivott, s a kohói vizet „a Vajda-forrás isteni nektárjáénak nevezte; czi- gány mellett elkvaterkázott, s midőn koczintott, azt szokta volt mondani; „druszám ! igyunk egy sugárt!“

A zenéhez nem értett s hallása sem volt jó. Szeretett czigánv után danolni, de a nótát nehezen tanulta be. Én soha még „ködös“ állapotban sem láttam, pálinkát pedig a hadjárat alatt sem ivott.

*

* *

A múlt nyáron Mármaros-Szigeten voltam. Egy gombát áruló vén czigányasszony megszólit az utczán, ~s nagy örömmel ’ térdezősködik állapotom felől. Rögtön ráismertem.

— Jer velem! — mondám neki.

Föl vittem H. M. asszonyhoz, ki csodálkozott, miért vúzek én hozzá egv czigánynőt.

— Vegyenek gombát! — mondám.

— Mit csináljak én a gombával ? tudja, hogy a vendéglőből étkezünk.

— Ajánlom Pila Anikót.

A gombákat megvettek.

Mikor Költőn Jókaihoz szerencsém volt, azt kérdé egyszer tőlem :

— Él-e még Pila Anikó:

— Igen.

— Hol lakik ?

— Felső-Bányán.

— Lehetne-e látni ?

— Utána küldök.

Pila Anikó eljött; Jókai adott neki nehány tallért és irta Az utolsó eszménykép-et . . .

„De arról a helyről, hova lelke lejár

Csak a barna föld tud s barna «zigány-leány . .

Gyulai Pál Petőfi Sándor és lyrai költészetünk czim alatt az „Uj magyar muzeum“ 1854-ki évfolyamában közölt szép czikkében egy helyt azt mondja:

„A mézes heteket Költőn, gr. Teleki Sándor jószágán töltötte el. Mit keresett Petőfi egy gróf jószágán; az a Petőfi, ki független szegénységére büszkébb volt, mint a legdölyfösebb arisztokrata, független gazdagságára ? Maecenására talált-e a költő, ki egyik költő barátját megfeddó azért, mert b. Wesselényinek akarta ajánlani eposzát, hazafitisztelete jeléül s azon körülménynél fogva, mivel az eposz hőse, a báró egyik előde volt ? Kik a kalandjairól s különcz jelleméről hires fiatal grófot ismerték, tudták, hogy Petőfi őt épen oly pajtásának nézhető, mint bármelyik tanulótársát. S ő valóban úgy szállott hozzá, mint akármely ismerőséhez szállott volna, ki Szathmái megye közelében lakik. A gróf csak annyiban volt pártfogója, mennyiben pajtásai.“

E tétel igaz voltának tanúbizonyságául szolgálhat Petőfi Sándornak egy hozzám intézett levele, mely szóról szóra igy hangzik :

„Pest, deezember 29-kén, 1846.

Kedves druszám!

Nagy szomorúság éri a te fejedet, azért la nácslom néked, hogy légy rá elkészülve. De á mily elkerülhetetlen a halál, oly elkerülhetetlen, hogy te nékem hat száz pengő forintot adj, vag> adjál, a mint neked tetszik; még pedig úgy, hogjr- kót száz pengő forintot rögtön útnak indíts, akár addig végig se olvasd e levelet; négy száz pengőt pedig márcziusi pesti vásárra küldj föl. A mi a visszafizetést illeti, minden év végén adok neked két száz pengő forintot, s igy három év alatt kvittek leszünk. Komolyan beszélek, kedves baráton;., most mutathatod ki, ha van benned emberség. Életemben legeslegelőször fordultam mágnáshoz, kímélj meg a szégyenpirulástól, mely a ragyánál jobbau el fogja rágni képemet, ha visszautasitas1'- Különben mint barátomhoz s nem mint mágnáshoz fordultam. Azt mondhatod, hogy nincs pénzed, anard és lesz, s a ki czigánynak vet ezer pengőt ingyen, az nekem mindig adhat hat száz pengőt kölcsön; mert ingyen el sem fogadnád, már annál csak büszkébb vagyok, hál’ Istennek. Nem kétlem, hogy szívesen teljesíted kivánatorm-t, még pedig két száz pengőt e pillanatban, meri, Pa óriási szükségem nem volna nem is vetemedtem volna e lépésra. Küldd leveledet a pénzzel együtt a gyorskocsin. Lakásom: Hatvani-ntcza, Jankovics- ház 585-dik szám, 2-dik emelet. — Viktort köszöntőm. Vágj ok őszinte barátod

Petőfi.“

, Levelére rögtöu válaszoltam, s a kért összeget azonnal felküldtem Pestre.

Február elején kapom újból a következő levelet.

„Pest, február 5-én. 1847.

Szeretetreméltó barátom !

Nem hiszem, hogy meg ne kaptad volna levelemet, meljet uj esztendő után Írtam. Nagyon

nehezemre esik, -hogy a füledet sem mozgatod : _----------e vagy kalaposinas? Ha már kéréseniet

n

em akarod teljesíteni, legalább megírhatnád, ho gy ne támaszkodjam rád, s akkor másfeléfordimám a rudat, mert mgy szükségben lévén, igy bizon ytalanban nem maradhatok sokáig. Remélem, n iá- sodik levelemet nem hagyod válasz nélkül, imég pedig rögtöni, azonnali tüsténti válasz nélk ül. Lakásom: Hatvani-utcza, Jankovics-ház. máso< Rk emelet! Isten megáldjon !

őszinte barátod Petőfi Sándor.“'

Azon levelet, melyről ez utóbbiban szól, én nem kaptam meg. Külföldön töltöttem nehány hetet ; a levél Kohóra volt czimezve, s eltévedt. Második levelére válaszoltam és teljesitettem ki- vánságá'.

1849 ben, a hadjárat alatt, Maros-Vásárhelyt hozzám jön egyszer, — egyedül voltam lakásomon, — s azt mondja:

— En neked adósod vagyok.

— És aztán ?

— Eljöttem, hogy kifizessem tartozásomat

— Tán ternót csináltál vagy arany bányákat fedeztél föl, hogy annyi pénzed van ? Nem szép kérkedni a gazdagsággal.

— Nem : az öreg űrtől — Bem — gratifi- catiót kaptam.

— Használd te azt okosabb dologra: nekem, druszám, annyi most a pénzem, hogy nem tudok mit csinálni vele.

— Köszönöm ! de ajándékot nem fogadókéi, még tőled sem! — Azzal letette az összeget az asztalra, s elment.

*

* *

1847. Dyarán többször meglátogatott Kohón. Egész pajtássággal jött hozzám, s fesztelen háztartásomban egészen otthon találta magát. Sokat lovagoltunk, kirándulásokat tettünk, kocsin, lóháton, Nagy-Bánja gyönyörű vidékére. Meglátogattuk szomszédaimat, bement a Kereszthegy bányába, megnézte a fernezelyi kohókat s egész költői elragadtatással nézte a Feketeviz-völgyet s fellovagoltunk az Izvorára.

Petőfi nagyon szerette Nagy-Bányát, üti leveleiben ezt Írja róla:

„Fél óra alatt benn voltam az Őrhegyről N.- Bányán. Oh mennyire szeretem e várost! Ezek a vén házak olyan barátságosan köszöntik az érkezőt, mint valami kedélyes öreg urak. Azt óhajtom, hogy ott haljak meg, a hol születtem, az alföld rónám, a Tisza és Duna között — De

ha nem az alföldön halok meg, ha hegyek közt kell meghalnom, úgy leginkább óhajtom, hogy itt temessenek el. Nagy-Bánya regényes völgyében.“

Nagy-Bánya igen intelligens város. A müveit bányatisztek századok óta terjesztik a világosságot, s élénk társadalmi élete volt már akkor is. Szat- mármegye intelligentiája az időben gyakran megfordult e vendégszerető városban, mindenkinek meg volt a maga vendége, s mi mindenkinek szívesen látott vendégei voltunk. Engem szerettek, Petőfit bámulták. Haray mulattatta őket. Sehonnan sem akartak elereszteni, mindenünnen szöknünk kellett.

Legyen szabad itt egy gyermekies csínyt elbeszélnem, mely Petőfit rendkívül mulattatta.

Én rendesen Csausz Bogdán kereskedőhöz szálltam, kinek öcscse Csausz István, a város polgármestere és országgyűlési követe, egy igen derék, művelt ember, szintén ott ótkezttt. Bogdán ur nagyon nyalánk volt, s különösen a kövér főtt marhahúst szerette. — Midőn az asztalnál felszolgálták a főtt marhahúst, mindig irigy szemekkel nézte, ha valaki a kövér fiiatokat kiszedte előle.

Történt, hogy egy kirándulás alkalmával, leszálltunk Csausz Bogdán háza e'.őtt lovainkról; a szives háziasszony ebédre mirasztott, de Dem volt időnk; végre sok marasztalgatás után abban egyeztünk meg hogy megeszsziik a konyhán, a tálalóasztalon, a marhahúst, friss zöld hagymával.

Úgy lön. Bogdán ur az ebédnél várta ked- vencz ételét; kirakta maga elé a zöld hagymát, felhasogatta és sót hintett tányérjára. A váró étel azonban kimaradt; a levesről átugrottak a vastagételre. Lön nagy bámulás, és investigaczio, végre kisü t, hogy a gróf, a poéta és a komédiás -megették.

Nagy harcz, csetepaté és házi jelenet következett ; a polgármester fölkelt, ott hagyta az asztalt s az asszony sirt.

Visszajövet újra fölnéztünk Csauszókhoz ; a szegény jó asszony könyes szemekkel panaszolta el a nagy stragest.

Petőfi, szokásos indulatosságával, meg akarta támadni a gyöngódtelen, veszekedő férjet; én ünnepélyesen ki akartam nyilvánifani, hogy házuk küszöbét többé át nem lépem s a zsidó átok szerint: „nőjjön azon fű!“

Haraynak több esze volt, s azt mondá:

— Nem kell bántani, észre sem kell venni a dolgot. Én, a hányszor idejövünk, mindig kilopom a marhahúst a fazékból.

Beleegyeztünk. Naponta bementünk Bányára, megvesztegettük a szakácsnőt, mindenféle taktikát, stratégiát és praktikát elkövettünk, s napokon át nem volt Csausz Bogdán asztalán ledvencz étele : a marhahús. Végre megszántuk, bocsánatot kérettünk vele nejétől, öcsesétől és heljre állítottuk a ház nyugalmát.

K gyermekies csiny végtelenü. mulattatta Petőfit. Órákig elbeszéltünk róla. Az időben nagy divatban volt Sue Eugen regénye, i Párisi titkok; mi vollunk Csausz ur Cabrion-ja s ő volt a mi Pipelet-ünk.

Nem kellene ialán ily közönséges, mindennapi aprólékosságokat róla csevegnem ; de én úgy akarom őt előállítani, n milyen nálam volt: a mi egyszerű fesztelenségünkben. Nem akarok neki oltárt emelni, hogy reá illeszszem, igen gyarló pap volnék én ahhoz. Gondoskodott arról ő maga, a magyar nép s a külföld.

Ő, a ki annyit nélkülözött, szenvedett, maga mondja, hogy: soha nem volt olyan boldog, mint Koltón.

Huszonnyolcz költeménye alatt diszlik a Koltó név, valamennyit itt irta, s mig magyar él: e kis lalu mindig geographiai nevezetesség lesz e hazában.

Ez a lángósz hatalma !

*

* *

Szeptember első napjaiban, egy este, épen vacsoránál ültünk Haravval, midőn egyszer csak beállít hozzám Sándor. Nem vártuk, mert rendesen tudatni szokta jövetelét, s igy aDnál kedvesebben lepett meg. Leült az asztalhoz, de csak úgy félvillára evett, s nagyon szótalan volt. Szokatlan komolyságáról mindjárt észrevettem, hogy valami nyomja a szivét. Vacsora után félre hiv s azt mondja:

— Beszédem van veled négyszem közt.

Bevezettem a szomszéd szobába.

— Mondjad, mi kell ?

— Druszám, nagy kérésem van hozzád.

— Ki vele, állunk elébe.

— Szeretném a mézes heteket nálad, Koltón tölteni.

— Hát ki mondja, hogy ne töltsd ?

— De ez nem elég.

— Nos, hát folytasd.

= Eredi el te is hazulról, egyedül akarok : lennui; ne lássa senki boldogságomat.

— Lehet; úgy is szülőimhez szándékszom menni, nagy örömet szerzesz nekik, hogy elkül- desz. Mikor meDjek ?

— Majd megírom a napját; de hát még ez sem elég.

— Na!

— Küldj el mindenkit a háztól.

— Az istállókból is?

— Nem, csak a háztól.

— Szívesen ; a szakács marad a feleségével, mert asszonv nélkül nem hagyom nődet, s ennetek is csak kell, mert turbékolásból nem éltek meg.

— Köszönöm !

r Pár nap alatt üres volt a koltói ház, csak a szakács és szakácsnő várták a Petőfi-párt.

Október 14-diki kelettel ezt írja Kerónyi Frigyesnek :-------— nehány nap múlva indulunk Pest

f

elé, itt hagyjuk Koltót, az örökké kedves emlékű Költőt, hol oly édes heteket töltőnk, a milyen boldogságot halandó álmodni és elbírni csak képes . . .“

Boldogan távozott a költő, édes szavú költője a szerelemnek. A mi Dantenak Beatrice, Petrarcának Laura, Torquato Tassonak Eleonora: az volt neki az ö Juliskája. Fekete szemeinek csillogása lelkét égette, szivén sebeket gyújtott; költészetének oltárára helyezte s buzgón imádta eszményképét, ki — törvényes neje volt. A világ benne összpontosult, s ez egyen kivül nem létezett számára más asszony. Imádta a szerelem franezisóvel és szerelmes volt bele a halutinatióig. Nekem mondá :

— Az éjjel láttam Juliskát, beszéltem vele, nincs semmi baja. — Szeyóny Jorik ! ...

Koltón irá:

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,

Fejfámra sötét lobogóul akaszd;

Én feljövök érte a síri világból az éj közepén, s oda leviszem azt.

Letörleni véle könnyűimet érted,

Ki könnyeden elfeledéd hívedet,

S e szív sebeit bekötözni, ki téged '

Még akkor is, ott is, örökre szeret.

Szegény Sándor! . . .

Tiszteletteljes hódolattal, nagyrabecsüléssel, bámulattal és méltányló elismeréssel hajlom meg -----------Damjanics János özvegye előtt!!!

T

firvénysíiékI csarnok.

A budapesti népbank bünttgyc.

(II. nap.)

a mai tárgyalás az alapszabályoknak a igazgató tanácsról szóló fejezetének szellőztetésével vette kezdetét.

Elnök: Miként alakult meg az igazg. tanács 1869-ben az önsegélyző egyletnél ? H a z a y: Dr. Heinrich János elnök, Kemetor Antal alelnök, az igazgatóság tagjai voltak: Neszwevik János, Klemm Antal, Iványi János, Stern Mihály és Szabó József.

Elnök: Ön pedig akkor vezértitkár volt? H a z ay: Igen.

Elnök: Hát 1872 februárban midőn az intézet átalakult, kik voltak az igazgatóság tagjai ? Hazay: Heinrich elnök, Tafler Kálmán alelnök, Muller Jakab, Pichler, Weiner, Deutsch, Magyar, Wettstein Józsi f és Érohmann Elek.

Elnök: Az alapszabályok értelmében érvéAz „Egyetértés*' melléklete

~~ 9 ik számához. .•»