Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 26-os doboz
áz„Uj Budapest" tárczaja. Petőfi Koltón. (Folytatás,) Vidékünk szépsége meglepte. Kertemből a kilátás olyan, bogy continentális vidéken ritkítja párját. Házam egy kis lejtős magaslaton áll: az előtéren éjszak felé sima nagy térség, zöld rétekkel és tölgyfa-csoportozatokkal : a térséget a Lápos vize kigyózza végig s egy magaslatról egész futása látható mint ő mondá a kanyargó Szamosról: „mint egy odafagyott villám“. A másod téren, a Láposon túl, lan- kás dombok szilvafákkal beültetve, felettük egy fensik óriás tölgyerdőkkel : tiszta időben tizennyolcz falunak fehér tornya látszik, s minden falu kertjei fákkal beültetve, mintha erdők közepén állanának; harangja elhallatszik hozzánk a völgybe s szép időben a nagy bányai harang is idáig zug. A háttérben, amphithetralis kanyarulatban, a Kárpátok hegylánczolata, Ugo- csamegye két, nagy^mamelonjától föl keletre az ősz Cziblesig, közepén az öreg Ro- zsály, óriás sziklakidomborodásokkal s tetején mértfóldre terjedő egyenes fensikkal megrakva a sötétzöld afonyabokrokkalyóbbra tőle a Gutin,a hegyeknek óriás púposa,hegyes egyenesen kiáló gránit-csúcsaival éjszakról Mármarosba nézve, a Tisza folyását, e magyar Nilust, mely gazdagít és rombol, áldást és végpusztulást áraszt. Távolabb a Hugyin, fején a fehér felleg ; büszke ur ő, ritkán emeli le fövegét, csakis a nap ragyogását slvegeli. A három ágú Czib- les, a magyar haza tridense, magára húzva a villámokat, mint torreádor a bőgzült bikát. El jobbra a Fekete hegy sötéten, feketén, |árnyékban, tengerszemével, vidékünk Finsterahorn-ja. Magányosan, elszigetelten, egyedül a Sátorhegy, sátor-alakjával,aljában jóltevő gyógyforrásával ;méltóhely lenne a sátoros hét vezér sírjául. Ez mind zöld, mind benőve fákkal; végtelen tömör sötét és világos zöld kóré vált tengerhullámokat képezve ; berakva érczczel arany- nyal,ezüsttel, rézzel, ólommal, szóval kincsesei nyomorául annak, aki azt kikalapá- csolja : a szegény éhező bányásznak. Feljő a nap a Grutia háta mögül; fényárja megvilágítja a hegy-colossok csúcsait, a szürke pitymallat kékbe megyen át, s az alant járó köd küzd a nap sugarival föl magasra száll, felleggé válik, s halad tovább vagy alászáll a földre harmattá válik, s ragyog mint brilliáut, a ’növények szálain. Délben, az ég legmagasabb pontjáról lávelli le egyenesen sugarait a nap, meg- kurtitja az árnyékot, s a munkás paraszt ember keresi a helyet, hol egye meg árnyékban délebédjét. Alkonyaikor — de szép az alkony ! — világnak megpihenése álom nélkül, munkának szünte nyugodalomban, s a kenyérkereset küzdelmes verejtékének letörlése. A lement nap visza- néz a földre, a fellegek sötétkékből rózsaszínbe, s abból vörösbe mennek át: a paraszt azt mondja: „szél lesz !“ A leveli-béka kuruttyol a fa tetejéről, a paraszt azt mondja : „eső lesz !“ — hazndik a felleg hazudik a béka, mert az idő szép marad. A fernezelyi a láposbányai kohófüst kijön a völgybe s eltölti azt készaggal; hányszor ütó meg e szag orromat, a számkivetésben ! . . . De végre is, mit nyavalygom én a leírásával, mikor megírta ő a költő : „ .. . ide jöttünk Koltóra. Ez egy kis falu. Kővár ridékén, a Lápos völgyben, Nagy-Bányától egy órányira, délre. A táj olyan szép mintha az én képzeletem után alkotta volna a természet. Október első felében volt. Gyönyörű őszi napok jártak, vidékünkön ez évszak a legszebb. A nagy hegyek és bérezek, melyek mértföldekre terülnek el szemeink előtt a láthatáron, ilyenkor tarka szinve- gyületet öltenek magukra, az erdő tömör zöldje, e szin minden árryalatát változtatja, a szelíd gesztenyefák megsárgulnak, a bükkös piros vérvörössé lesz, s az egész egy olyan összhangzatos egészet képez s befödi a tájt, a természet óriási perzsa szőnyegével. Ebéd előtt értekezletet tartánk — ősi szokás szerint: kalács és szilvórium mellett — az udvaron a nagy eperfa alatt, melynek^ tetejében a körülvevő oszlopokra felfutott folyondár mennyezetet képezett, a német atyáskodás, a zsidó gazdálkodás alatt e jó öreg fát is kivágatta. Egy óra tájt jelenték, hogy a leves az asztalon van, fölmentünk ebédelni, — Ebéd alatt more patrio folytak a pohárköszöntések, s hallók a szép szót, ón felálltam ülőüelyemből és Petőfihez mentem, ki az asztal legvégén ült s mondám: — Druszám, tégy ki magadért és értem, én nem tudok a szóhoz, mondjad te helyettem is. — Jól van, próbálok egyet 1 — at - zal a könyökére támasztá fejét, nem evezt s gondolkodott. Mikor a csemegéhez értünk, felállt, szemei ragyogtak, homlokát összeránezo- sitá, — s ihlettel, érczes, csengő hangon rákezdé. „Barangol és zúg, zúg az őszi szél, — Csörögnek a fák száraz lombjai. Mint rab kezén a megrázott bilincs“. *) S hévvel folytatva, — midőn e tételhez ért; *) Jól emlékszem, hogy Petőfi akkor így mondta s nem feicserélve a két snrt, mint a hogy költeményeiben kinyomva van. „Hallgass zugó szél, hadd beszéljek én ! Ha el nem hallgatsz, tulkiáltalak, Mint nősirást az égiháboru!“ Itt megállt, s csillogó szemeivel végig nézett rajtunk. Magnetizálva valánk, s elragadtatva bámultuk |?e lángész rögtönzését. Ő folytatá, — s midőn a végszavakhoz ért : „Tartsuk meg a szép, a szent kézfogást, — Ki legelőször nyújtja ki kezét: Azé legyen a hála s dicsőség. S ki elfogadni ezt vonakodik? Annak porára szálljon minden átok, Melyet sírunkra majd virág helyett Ültetni fognak maradékaink, Kiket örökre megnyomoritánk!“ felugrottunk, pohárral kezeinkben körüláll- tuk a magasztos ihletű költőt. Pócsi Laczi ráhúzta, s a rajongó lelkesülés mámorával üdvözöltük Petőfi Sándort. Én vállára téve kezemet, bevezettem a nappali szobába. Vendégeim az ebédlőben kávézva maradtak. — Sándo,r megvan-e ez neked — ker- dém meghatottam — Honnan volna? hát nem érezted, hogy most csináltam ? — telelt szinte neheztelve. — Akkor kérlek, ülj le és ird le, nehogy elvesszen. — Majd én neked most firkálok! — Nekem nem firkálsz komám,; hanem a hazának írsz. — Hát küld be Viktort és küldj kávét; lediktálom. Haray Viktor tolla alá mondta, elvégezvén, kijöttek s elolvasták ismét, de már nem volt az olyan, mint azt lelkesülten rögtönözve mondá. Ez az „Erdélyben“ szimü költeménynek története. (Folyt, köv.)
